Ebben a szerző megírja, hogy a jugoszláv, a román és az albán rezsim kivételével mindegyik kelet-európai országnak létezett egy vagy több, a szovjetekkel egyeztetett, a belbiztonsági „vészhelyzetek” megelőzésére, illetve azok leküzdésére elkészített forgatókönyve. 1988. december 15-én jött létre Grósz Károly vezetésével az MSZMP KB nemzetközi, jogi és közigazgatás-politikai bizottsága tíz taggal (titkár: Horn Gyula, tagok: Borbély Sándor, Fejti György, Fock Jenő, Horváth István, Kárpáti Ferenc, Korom Mihály, Kótai Géza, Szűrös Mátyás, Várkonyi Péter). A tagok egy része nemigen volt azonosítható a párt reformszárnyával, akadt köztük néhány „kemény ember”, aki feltehetőleg nem riadt volna vissza az ilyenfajta rendcsinálástól.
Tőkés Rudolf azt is állítja tanulmányában, hogy „a különleges állapot bevezetésének és működtetésének feladatai Grósz személyes konzultánsai, illetve a továbbiakban is létező és Fejti György KB-titkár felügyelete alá tartozó KB KAO feladata volt. Mindebből feltételezhető, hogy a Grósz–Fejti csapat a tervekhez támogatást várt a Munkásőrségtől – amelyet nyilvánvalóan összetévesztett a Jaruzelskit hűségesen kiszolgáló ZOMO-alakulatokkal –, a BM forradalmi ezredeitől, illetve a szocialista lumpenproletariátusból jó néhány gyárban és bányában létrehozott Münnich Ferenc szocialista brigádmozgalom résztvevőitől. Végül ezek az előkészületek kudarcba fulladtak. Úgy tűnik, Horváth István belügyminiszter tudott a tervekről, és nem volt hajlandó bekapcsolódni a titkos összeesküvésbe”. Kárpáti Ferenc is ellenezte a nyílt erőszak alkalmazását. Beszélgetésünkkor a volt honvédelmi miniszter értetlenül fogadta a vészbizottság kifejezést.
– Amit mond, az nekem furcsának hangzik. Vészbizottság? Semmiféle ilyen nem volt – hangsúlyozta kérdésünkre a volt honvédelmi miniszter.
– Valószínű, hogy nem így nevezték, de létezett vagy nem?
– Létezett ez a bizottság, rövid élete és különféle feladatai voltak. Például nemzetbiztonsági, külpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Tajvannal felvettük a kapcsolatot, ennek lehetséges következményeiről tárgyaltunk. Vagy például arról, mi legyen a Munkásőrséggel. Akkor még nem volt abban egyetértés, hogy egyáltalán szükséges-e, kell-e még a Munkásőrség.
– Gondolom, Borbély Sándor, a Munkásőrség parancsnoka amellett volt, hogy szükséges.
– Ő azt mondta, hogy dönteni kellene végre, mert bizonytalanságban vannak. Mások meg győzködték, hogy nem tartható fenn ugyanúgy, mint korábban, mert nincs is rá szükség, nincs rá indok. Persze ő másként gondolta az egészet. Nekünk a Honvédelmi Minisztériumban volt egy külön elképzelésünk, amelyet 1989-ben a kerekasztal-tárgyaláson még Antall József is támogatott. Mi azt gondoltuk, hogy nem Munkásőrségre van szükség, hanem a hadseregnek szüksége lenne olyan területi védelmi erőkre, amelyeket civil emberként gyorsan lehet mozgósítani. Ilyen van Ausztriában is. Ezzel átalakult volna a Munkásőrség, és a mi minisztériumunk felügyelte volna. A parlament végül is úgy döntött, hogy a Munkásőrséget meg kell szüntetni. Az ellenzék persze tartott a Munkásőrségtől, hiszen a párt irányítása alá tartozott, és elég komoly fegyveres erőt jelentett.
– Csak külpolitikával foglalkozott ez a bizottság?
– Nemcsak azzal, belpolitikai ügyekkel is.
– A bizottság nem tartott attól, hogy az ellenzék idő előtt sürgeti a változásokat? Akkor már megalakult az MDF, a Fidesz és az SZDSZ is. Grósz, a párt főtitkára növelte a feszültséget azzal is, hogy a sportcsarnokban mondott beszédében a fehérterror veszedelmét is előrevetítette.
– Az utóbbi évek során sokszor felmerült, hogy Grósznak mi járt az eszében, mi minden foglalkoztatta. Volt idő, amikor Németh Miklós miniszterelnök a parlamentben is felolvasta, hogy Borsod megyében állítólagos szervezkedés folyik. Én ehhez még legalább tíz példát tudnék említeni. Ezek közül egy: Németh Miklós még fiatal volt, nagy élettapasztalata nem volt, ezért sok híresztelést komolyan vett. Ezen izgalmas időszak utolsó hónapjában, amikor még mi voltunk kormányon, de a választásokon már a jobboldali koalíció nyert, történt valami. A parlament ülésezett 1990 tavaszán, és szóltak, hogy menjek Németh Miklós irodájába. Elsápadva, izgatott állapotban találtam. Kérdeztem: miről van szó? Azt válaszolta: most jöttem Antall Józseftől, aki felolvasott nekem egy levelet, amit Szombathelyről kapott. A levélben az állt, hogy a szombathelyi dandártól egy harckocsizó alegység megindult Budapestre, hogy letartóztassa a győztes pártok vezetőit, egyszóval katonai puccsot hajtson végre. Én akkor megnyugtattam a miniszterelnököt. Azt mondtam, felhívom Lőrincz Kálmánt, a vezérkar főnökét, és tájékozódom. Lőrinczet arra kértem, tudja meg gyorsan, Szombathelyen milyen kiképzés folyik, a laktanyán kívül milyen erők vannak, milyen eszközökkel. Néhány percen belül visszahívott, és tájékoztatott, hogy a helyőrségben normál kiképzés folyik, a gyakorlótéren egyetlen katona sem tartózkodik. Erre mondtam Németh Miklósnak, „nyugodj meg, nincs semmi gond, igyunk erre, mert nem tudom, hogy ez a tizedik vagy huszadik rémisztgetés volt-e”. Persze érthető volt ez a magatartás, abban az időben a legkisebb rezdülésre is „ugrottak” az akkori politikusok.
– A hadseregben nem bíztak meg az új vezetők, pártok?
– Semmiben, senkiben nem bíztak. Ugyanakkor a hadseregben a legnagyobb nyugalom és a legnagyobb rend volt. A legkisebb jele sem volt a honvédségen belül annak, hogy ténylegesen valamiféle ellenállás alakult volna ki a változásokkal szemben.
*
Tőkés Rudolf írásában idézi Grósz Károlyt, aki kijelentette: „1989 elejétől nem bízhattam a párt (legfelső) választott testületeiben. (…) A Németh Miklóssal e témakörben (a különleges állapot katonai igazgatási rendszere bevezetéséről) kialakult vita mögött nem más húzódott meg, mint Németh Miklós hiúsága. Rendkívül zokon vette, hogy ő nem tudott erről, és nem vett részt a kimunkálásában… Akkor elmondtam neki, hogy ez annyit jelentene számomra, mintha Palmer urat, az Egyesült Államok budapesti nagykövetét is bevontam volna a bizottságba.” Németh ugyanis Palmer rendszeres teniszpartnere volt, és Grósz szerint „bármiről esett is szó a PB-ben, Palmer a következő reggel már értesült róla”.
*
– Felvetődött-e az, hogy ha „helyzet van”, bevezetik a „különleges állapotot” és a katonai közigazgatást?
– Semmiféle ilyen forgatókönyv, terv nem volt, sem szóban, sem írásban. Tudomásom szerint ilyen máshol sem születhetett. Azt nem tudom, hogy Grósz Károly mire gondolhatott. De hogy a honvédelmi miniszter nélkül ilyesmivel foglalkozott volna bárhol bárki is, ezt képtelenségnek tartom – válaszolta Kárpáti Ferenc.
– A tanulmányban van egy kitétel, hogy a különleges állapot bevezetését előkészítő bizottságról, az ott történtekről nem Grósz, nem Horn, nem a kül- vagy a belügyminiszter, hanem Kárpáti Ferenc tájékoztatta a miniszterelnököt. Kárpáti – Németh Miklós szavaival élve – „úgy, mint én, párttag volt, de ugyanakkor magyar ember volt. Mindketten megértettük, hogy megszűnt a kormány közvetlen pártirányítása, tehát mindketten az alkotmányra tett eskünk értelmében a magyar nemzeti érdekek követelményeinek megfelelően cselekedtünk”.
– Arról, aki azt állítja, hogy aki párttag volt, az nem volt magyar ember, nincs mit mondanom. A pártnak nyolcszázezer – volt, amikor egymillió – tagja volt. A lakosság jelentős része csatlakozott a kommunista párthoz. Voltak persze, akik karrierből tették. Világéletemben mindig is magyarnak éreztem magam, minden cselekedetem, gondolatom arra irányult, hogy mit lehet tenni ezért az országért. Nekem nemcsak furcsa, de egyenesen sértő, ha valaki szerint aki párttag volt, az nem volt magyar.
– Grósz említett beszéde a fehérterrorról hozott-e bizonytalanságot a magyar politikában?
– Persze hogy hozott. Mindenkit megdöbbentett, meglepett, sokan nem értettük, honnan vette ezt az információt, és miért kellett ezt a kijelentést tennie. Mai napig nem tudtam megfejteni. 1990-ben megjelent Grósz Károlynak egy nyilatkozata, amelyben azt mondta, a fegyveres erők csak a parancsra vártak. Én akkor a Népszabadságban rögtön reagáltam a kijelentésére, és a leghatározottabban visszautasítottam ezt a feltételezést. Nem tudtam, honnan szedte ezeket az értesüléseit, és megjegyeztem, hogy Grósz talán nem is tudja, mennyit ártott azoknak, akik a hadseregben vezető pozícióban szolgáltak.
– Tehát határozottan állítja, hogy nem létezett a vészbizottság?
– Bizottság volt, de nem vészbizottság. Ez, amit ön forszíroz, soha nem került szóba. Semmiféle alapja nem volt, nem volt se forgatókönyv, se tárgyalás. Én semmiről nem tudok, pedig ha valakinek, nekem tudnom kellett volna róla. Viszont volt egyfajta félelemérzet, s ijesztgetések is voltak. A kényes helyzet miatt ügyeltünk arra, hogy a katonaság semmiféle politikai rendezvényen ne vegyen részt. A Történelmi Emlékbizottságnak a kérése az volt, hogy 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai temetésén, a Hősök terén vegyen részt kis számban katonai erő, amely a rendet biztosítaná. Én pedig úgy vélekedtem, hogy a katonai jelenlét nem biztosítaná a rendet, hanem zavart keltene. Az volt a nagyon határozott véleményem, hogy a temetésen semmilyen katonai erő semmilyen címen ne legyen jelen, kivéve a katonazenekart. Még véletlenül se jusson eszébe senkinek: félnie kell, mert ott katonák vannak.
*
A tíztagú bizottságban Szűrös Mátyás mint az MSZMP KB tagja, a külügyi bizottság elnöke vett részt. Magát a bizottságot nem tartotta fontosnak, szerepét nem látta jelentősnek, éppen ezért csak arra emlékszik, hogy egy ülésen vett részt. Szűrös úgy látja, hogy Grósz Károly pártfőtitkár 1988 vége felé kapkodott. Jobboldali veszélyről prédikált, fehérterrorral fenyegetett, mivel látta hatalma gyengülését. Megtévesztő manőver volt, hogy létrehozta ezt a testületet, hogy esetleg zsarolja, ijesztgesse politikai ellenfeleit – véli a politikus. Szerinte Grósznak volt elképzelése, de nem tudta keresztülvinni. Szűrös Mátyás éppen ezért nem érti, hogy miért „hozott össze” Grósz egy csapatba egymástól teljesen különböző embereket. Horváth István akkori belügyminiszterről és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszterről köztudomású volt, hogy nem voltak kalandor politikusok, ők tehát nem adtak volna parancsot sem a rendőrségnek, sem a katonaságnak, hogy fegyvereiket a tömegek ellen fordítsák, Korom Mihálynak pedig nem volt semmi eszköz a kezében. Szűrös szerint Fejti György sem vette komolyan az egészet. Szűrös Mátyáson kívül még három külügyes volt a bizottságban (Horn Gyula, Kótai Géza, Várkonyi Péter), de igazából nekik sem volt hatalmuk. Horn mint titkár aktív volt, szervezkedett, s Kovács Lászlóval együtt jó viszonyban voltak Grószszal, jó véleménnyel voltak róla. Szűrös saját magáról elmondta: Grósz Károllyal a kezdetektől fogva szemben állt. Viszonyuk különösen az aradi Ceausescu–Grósz-találkozó kudarca után romlott meg. A miniszterelnököt ezután nyíltan bírálta, az MSZMP Központi Bizottsága 1989. június 23–24-i ülésén a pártfőtitkárt lemondásra is felszólította. Szűrös Mátyás a „vészbizottságból” egyedül Borbély Sándort, a Munkásőrség országos parancsnokát tartotta „veszélyes” embernek. A hatalom ugyanis az ő kezében volt a több tízezer, jól felfegyverzett munkásőrrel együtt. Az MSZP-s képviselő szerint Borbély vad és a pártállam iránt elkötelezett kádárista volt. 1989 júliusában négytagú elnökség alakult az MSZMP-ben, amelynek vezetője Nyers Rezső volt, tagjai közé Pozsgay Imre, Németh Miklós és Grósz Károly tartozott. Szűrös Mátyás úgy fogalmaz: a vad álmoknak ekkor vége lett.
***
Horváth István akkori belügyminiszter úgy emlékszik vissza, hogy ennek a bizottságnak nem az esetleges rendcsinálás volt a feladata. Rebesgették ugyan 1989 nyarán, hogy Grósz Károly „akar valamit csinálni”, de szerinte a főtitkár pusztán gazdasági rendkívüli állapot bevezetésére gondolt, mivel az ország gazdaságilag sokak szerint a csőd szélén állt. Azt a kérdésünket, hogy belügyminiszterként tudott-e a kemény fellépés szándékáról, Horváth visszautasította. Szerinte ez egy olyan nemzetbiztonsági bizottság volt, amely bel- és külpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Elmondta még: ő a bizottság elé terjesztette az állambiztonsági szervezet átalakítását. Azt szerette volna elérni, hogy ne titkosak, hanem nyilvánosak legyenek a jogszabályok, válasszák külön a rendőrséget és a titkosszolgálatokat, az állambiztonsági szervezet átalakítása pedig legyen összhangban az alkotmánnyal. A volt politikus hangsúlyozta, hogy ez a bizottság mindössze ötször-hatszor ülésezett. (A volt belügyminiszter megjegyezte, hogy a Magyar Nemzetnek csak különleges és egyszeri alkalomból nyilatkozott, mert 1990-ben tett fogadalmát, amely szerint hosszú ideig nem akar megszólalni a nagy nyilvánosság előtt, nem akarja megszegni.)
***
Fejti GyöRgy egyszerűen „marhaságnak” nevezte, hogy ez a bizottság puccsot készített volna elő, vagy azt támogatta volna bárki is. – Meg kell nézni a bizottság névsorát, összetételét – hangsúlyozta a KB KAO (Központi Bizottság Közigazgatási és Adminisztratív Osztály) volt vezetője. – Úgy gondolja, hogy ott puccsisták ültek volna? – kérdezett vissza. Szerinte döntő többségük reformkommunista volt. Fejti György arra is kitért, hogy ő beszélt Tőkés Rudolffal, a tanulmány szerzőjével, akivel közölte, hogy az írása prekoncepció, és bármit gondol is, semmiféle jele nem volt annak, hogy valaki vagy valakik rendkívüli állapotot akartak volna bevezetni. Erről nincs dokumentum, és a történelmi események sem támasztják alá a puccs szándékát – mondta. Szerinte azt, hogy mit gondolt erről Grósz Károly éjszakánként, tőle kellett volna megkérdezni. Borbély Sándort, a Munkásőrség parancsnokát szokták emlegetni mint „erős embert” – idézte fel Fejti. Mint fogalmazott: Borbély fröccsözés közben esetleg gondolhatott arra elkeseredésében, hogy „kettészakad az MSZMP, a párt, mindennek vége, valamit kellene csinálni”. Néhányan úgy látták ugyanis, hogy „itt a világvége”. De a kemény fellépés gondolatának sem háttere, sem támogatója nem volt – szögezte le Fejti.
***
„Vészbizottsági” arcképcsarnok (Egy plusz tíz)
Grósz Károly 1996-ban, hatvanhat éves korában elhunyt. Volt borsodi nyomdász, aztán hivatásos katonatiszt, a Magyar Rádió és Televízió pártbizottságának titkára, az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártbizottságának első titkára, a Minisztertanács elnöke 1987-től 1988-ig, valamint az MSZMP főtitkára 1989-ig.
Horn
baleset
Súlyos balesetet szenvedett a norvég női kézilabda-válogatott autóbusza
