A naptár titka

Találtam egy naptárt tegnap a 6-os villamoson. Az egyik fapadon árválkodott. Valaki ottfelejtette, vagy készakarva otthagyta inkább, mert ugyan kinek kell egy múlt évi naptár. Tavaly még az íróasztalon állhatott, mutatta a gyors szárnycsapásokkal elszálló időt; figyelmeztetett társadalmi kötelezettségeinkre, értekezletek és találkák időpontjára, név- és születésnapokra. Ma hasznavehetetlen ócskaság.
A kezembe veszem, belelapozok és elrestellem magamat, mert úgy érzem, mintha valakinek a titkai után kutatnék. El kellene dobnom, kiröpítenem az ablakon, mert nincs haszontalanabb dolog egy lejárt naptárnál. De amikor leszállok, mégis magammal viszem. Otthon aztán izgatottan lapozgatom.
Áprilisig egy feljegyzést sem találok benne. Ebből arra következtetek, hogy később került volt tulajdonosa birtokába, aki az év elejét naptár nélkül gyötrődte át. Május elején aztán egy feltűnő bejegyzés piros ceruzával: Lakbér!
Gondolom, albérlő lehetett az illető, talán egyetemista, aki meg-megfeledkezett a fizetési határidőről. Elképzelem magam előtt: nyurga fiatalember, homlokába hulló hajjal. Egy kissé hadar, ahogy a mai fiatalok általában: Kérem, legyen már velem egy kissé elnéző, Fischer úr! Nem érkezett meg otthonról a pénz, tudja, sok a gond, árvíz volt tavaly mifelénk… Ha lehetne egy hét halasztást, alázattal kérném, Fischer úr! Csak egy hetet…
Fischer úr kövér, szuszogó háziúr, szivarozik, és kávéházba meg gőzfürdőbe jár. Jóindulatú, elnéző, egye fene, de aztán legyen ám pontos, mert rend a lelke mindennek! Talán azért szerezte be a naptárt is az illető, mert megfogadta a háziúr intelmeit. De arra is alkalmas, hogy az előadások rendjét bejegyezze, külön aláhúzva a vizsganapokat.
Aztán rábukkanok valamire. Május végén az egyik pénteki napra ez volt bejegyezve: Veronka, Hősök tere.
Behunyom a szemem, és látom magam előtt Veronkát, bubifrizurája van, lapos sarkú cipője, farmerben jár, és csodálatosan szép zene a kacagása. Minden pénteken délután a Hősök terén találkozik a naptár tulajdonosával. A földalattin érkezik. Honnan is? Talán Budáról indul, és az Andrássy út sarkán átszáll a buszról. Szokása, hogy mindig késik négy-öt percet. Ennyit szabad. Kéz a kézben mennek a városligeti tavakhoz, gyönyörködnek a kacsák fürge lubickolásában és egymásban. Ide közel van a kis fagyizóterasz, a fiú néha meghívja Veronkát, aki szerintem hivatalnok valahol. Hét közben nem ér rá, de pénteken korábban szabadul a hivatalból. Felejthetetlen délutánok.
A szép napokat azonban már csak Kronosz e hű alattvalója, ez a vén asztali naptár őrzi lapjain mindmáig, mert a csókok és a meleg kézszorítások azóta rég kihűltek.
November. Péntek. Semmi bejegyzés. Üres. Csak ez áll a rubrikában, a nap mellett: Babfőzelék. Talán a menzán volt aznap babfőzelék. Veronka hiányzik. Veronka elment. Talán másvalaki várja azóta a bubifrizurás leányzót. Belesajdul a szívem. Mi történhetett? A fiú lett hűtlen hozzá, vagy a bubifrizurás leánynak tetszett meg valaki: tehetősebb, aki moziba és színházba is elviszi, akivel eljárogat majd hangversenyekre is télen. Lehet, hogy a felesége lesz majd egyszer, és elfelejti ezt a régit, a diákot, aki olyan szépen tudott beszélni szerelemről, jövőről. De nem volt pénze, emiatt a lakásból is kitették. Diáktársánál húzta meg magát a vizsgákig, aztán keresett valami jövedelmező foglalkozást. Vagy ki tudja? Pergetem a lapokat.
Október. Bejegyzés: Könyvtár! Alatta kisebb betűkkel Tamási Áron és Nyírő József neve. A fiatalember tehát szerette az erdélyi irodalmat. Azon tűnődöm, olvasott-e verseket. Ha igen, akkor talán ismeri Juhász Gyula versét is arról, hogy milyen volt egykor a kedves szőkesége. Lehet, hogy egyedül üldögélve egy ligeti padon Kosztolányi verseit is olvasta, ízlelgetve, morzsolgatva.
Egy szomorú bejegyzés: Pista bácsi meghalt. Kedden temetik… Ki lehetett vajon Pista bácsi, aki a naptárba került? Vitt neki koszorút, részt vett a temetésén? Talán maradt is valami örökség Pista bácsitól. Egy jobb télikabát. Egy kopott koffer. Takaró. Esernyő. Netán pénz is? Ezt ugyan nem hiszem. Mert Pista bácsi nyugdíjas lehetett.
Aztán felcsillan bennem a remény. Új név bukkan fel a naptárban: Ilona! Talán szőke, talán szeplős. Karcsú. Vállig ér a haja. Új reménység? Az ő varázsa azonban csak az idei naptárban lesz nyomon követhető. A múltat meg hagyjuk, ne háborgassuk! Összecsukom, és lopva egy utcai szemétgyűjtőbe csúsztatom a régi naptárt. Jobb, ha eltemetjük a múltat.