Afganisztán modernizációs zsákutcái

Ha nem következik be ez a rettenetes esemény szeptember 11-én, akkor a világ most sem figyelt volna oda az afgán nép elfelejtett tragédiájára. Pedig a terrorizmus elleni harc lényege egy-egy vezető elfogása, néhány tábor lebombázása helyett éppen az, hogy a bűn melegágyát, a szegénységet, az elmaradottságot számoljuk fel! Minderről, az afgán történelem harmadik évtizede tartó vérzivataros korszakáról, a modernizációs zsákutcákról, a kiútról beszélgettünk Katona Magdával, a politikatudomány kandidátusával, Afganisztán-szakértővel, aki sokáig élt a közép-keleti országban.

Rosszabbik arcát mutatta a világnak az elmúlt két évtizedben Afganisztán, ez az ingatag közép-keleti régióban a XIX. században eleve puffernak létrehozott, éppen ezért belső stabilitását lényegében megőrző ország. Miért jutott a mai helyzethez vezető totális káosz állapotába? Mi borította fel ezt az egyensúlyt?
– A hagyományosan a nagyhatalmi érdekütközések középpontjában álló Afganisztánban még 1973-ban, a királyság megdöntésével kezdődtek a gondok. Ennek lényege, hogy az addig lassú, óvatos modernizációs kísérleteket erőszakosan felgyorsították. A Daud vezette köztársaságban 1973 és 1978 között nyugati típusú reformok kezdődtek, s az erőegyensúly is e tömb felé billent ki. Négy év után azonban egy a Szovjetuniótól független baloldali hatalomátvétellel fordult a kocka. Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párton belül ekkor a nacionalista szárny tört előre, amely nem kívánta kiszolgálni egyetlen idegen hatalom érdekeit sem. Ez nem nagyon tetszett Moszkvának, és az 1979. márciusi herati felkelés után – amelyben egyébként a mudzsahedek kezdték kimutatni a foguk fehérjét – a Kremlben megérlelődött az intervenció gondolata, az év végén pedig meg is történt a bevonulás. A szovjet hadsereg óriási nemzetközi tiltakozást kiváltva a felperzselt föld taktikáját alkalmazta.
– Másokhoz hasonlóan azonban ők is rájátszottak az ország etnikai sokszínűségére, hiszen hagyományosan az ő befolyási területüknek számító északi részt például jobban megkímélték. Ez a taktika ma is ismerős…
– Igaz, de azt le kell szögezni, hogy a déli területeken kompakt tömbben élő pastumokat kivéve mindegyik etnikum keverve él, így például Jugoszláviával ellentétben Afganisztánt ilyen alapon nem lehet szétszabdalni.
– Pergessük tovább az eseményeket. Afganisztán két ellentétes előjelű zsákutcába jutott, a modernizációs kísérletből kievickélve a teljes
káosz állapotában találta magát. S ezért komoly felelősség terheli a mostani játszma egyik szereplőjét, az Északi Szövetséget is, akinek bűneiről ma néhányan mintha elfelejtkeznének…
– Az utolsó, már Gorbacsov káderének számító Nadzsibullah vezette baloldali rezsim 1992-ben dőlt meg. Az elnök afgán peresztrojkát, nemzeti megbékélést hirdetett, többpártrendszert vezetett be, a genfi tárgyalásokon megállapodott a szovjet csapatkivonásról, de ekkor mindez már késő volt. Ráadásul az elnök a történelmi helyzet foglyaként akarva-akaratlanul is sok hibát vétett. Ezek közül végzetes volt számára, hogy miközben több mint tízezer pastu nemzetiségű tisztet börtönöztetett be, fölfegyverezte és – saját rendszerének sírját is megásva – a tádzsikokkal együtt Kabulba rendelte Dosztum üzbég milíciáját. Azok bevonultak a fővárosba és Nadzsibullahnak az ENSZ- képviseletre kellett menekülnie. Az északiak kiszorították a hatalomból a többi etnikumot, teljes lett a káosz, az országot kifosztották, dúlt a polgárháború.
– Új megoldást kellett hát találni, és jöttek a tálibok. Ki emelte őket a hatalomba?
– Amerikai kezdeményezésre, a szaúdiak és egyéb konzervatív szervezetek pénzén, pakisztáni kivitelezéssel katonai rendcsinálásra „építették fel” a tálibokat. Az új hatalom etnikailag homogén, pastu, politikailag azonban meglehetősen heterogén összetételű, és ez utóbbinak még fontos szerepe lehet. A menekülttáborokban felnőtt, a medreszékben, Korán-iskolákban katonai kiképzést is kapott, egyrészről hivatásos forradalmár, másrészről puritán szerzetes, militáns szeminaristák alkotják a derékhadat. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a rendszer katonai gerincét máig a Nadzsibullah által eltávolított, volt párttag, korántsem fundamentalista katonatisztek adják. Őket egészítik ki a 80-as években a szovjetek elleni harcra idecsábított nemzetközi zsoldosok. Ez időben jelent meg Oszama bin Laden is.
– Akit ugyebár nagyon is szoros kapcsolat fűz a tálibokhoz. No, de e párosban melyik az erősebb, a domináns fél?
– Oszama bin Laden a tálib mozgalom megalapításában nem vett részt. Ő akkor már a szélsőséges, politizált iszlám militáns, Nyugat-ellenes harcosa volt, míg a mai rendszer megszületésénél éppen az amerikaiak bábáskodtak. Ráadásul az 1994-ben még politikai szerepre deklaráltan nem törő mozgalom a szovjetek ellen harcoló mudzsahedek megfékezésére, az ország területi integritásának helyreállítására alakult. Ezt a feladatot teljesítették is, 1996-os kabuli bevonulásuk után azonban éppen a megteremtett stabilitást kezdték tönkretenni. Politikai kormányzásra teljesen alkalmatlanok voltak, ráadásul lerombolták azt is, amit a szovjetek meghagytak. Oszama bin Ladenék is „ránőttek” ekkor már a tálibokra, akik képtelenek voltak a romokban heverő infrastruktúra feltámasztására. Maradt hát a kábítószer-termelés, a fegyverkereskedelem, és mindezek logikus következményeként a nemzetközi terrorizmus. Kemény, diktatórikus, centralizált rendszerré vált a táliboké egy olyan országban, amelynek már földrajzi és etnikai adottságai miatt is mások a hagyományai.
– S tették mindezt az iszlám nevében, vallási alapon, valójában a hit megcsúfolásával…
– Igen, de ne felejtsük el, hogy ezek a medreszék nem igazi szemináriumok, itt még rendes betűvetést sem tanítanak. Így az innen kikerülők nem ismerik a vallást, az iszlám jogot sem. Amit itt kapnak, az csak az iszlám pastu törzsi szokásjoggal kevert primitív interpretációja.
– Miért tűrték ezt a rendszert?
– Nem volt más alternatíva. A már említett képzett tisztek sem lázadtak, mert ezzel a szemükben a banditizmust, szabadrablást, vérzivataros káoszt megtestesítő Északi Szövetséget erősítették volna. Így volt ezzel a nép is. Azt mondták, inkább éljünk diktatúrában, de biztonságban, inkább ne járjanak a lányaink iskolába, minthogy fegyveres bandák elrabolják, a nyílt utcán megerőszakolják őket.
– Ismét egy modernizációs zsákutca, két évtized alatt már a harmadik. Mi lehet a kiút ebből a helyzetből?
– Először is a politikai alternatívát kell megteremteni. Az Északi Szövetség már bebizonyította, hogy erre a tálibokkal egyetemben alkalmatlan. Ezt a Nyugat is tudja, s nem fogja megengedni, hogy még egyszer bevonuljanak Kabulba. Valójában arról van szó, hogy Amerikában komoly válságot okozna, ha katonáikat koporsóban kellene hazavinni, mint Vietnamból.
– A piszkos munkát tehát elvégeztetik az Északi Szövetséggel. De mi lesz, ha azok mégsem akarnak megállni Kabul előtt?
– Erre nem lesz esélyük, hiszen addig kivéreznek, akárcsak ellenfeleik. Ha ezt nézzük, bármily szörnyen is hangzik, talán nem olyan nagy baj, ha elhúzódik ez a háború. Ez a sebészi beavatkozás megmentheti a beteget, egyúttal időt adhat a politikai alternatíva kiérleléséhez. Ez utóbbi, a nemzeti egység szimbólumát jelentő exkirály, Zahir sah védőszárnyai alatt formálódó átmeneti koalíciós kormány már alakulóban van. Ez a frontokon most nem véreztetett, Peshavárban és a független törzsi sávon a nehéz időket átvészelő, 20 ezer tisztet kiállítani tudó, a régi reguláris hadsereg maradékán alapuló katonai erőre támaszkodhat majd, s valószínűleg számíthat egy kisebb Marshall-tervre is. S ha mindez a helyi viszonyokra alapuló, nemzetibb arculatú, nemcsak egy szűk rétegre, hanem az egész társadalomra kiterjedő modernizációval párosul, akkor kimozdulhat mostani reménytelen helyzetéből az ország.
– Az ismét stabilizált Afganisztán pedig újra betölthetné a rá osztott puffer szerepet. Mely országok erősítenék meg a most körülötte fókuszálódó nagy geopolitikai sakkjátszmában régióbeli befolyásukat?
– Egykor Anglia és Oroszország versengett az Orientért, mára a britek helyét Amerika foglalta el. Ők ketten most a legerősebb játékosok. Noha érdekeik a nagy játszmában hagyományosan szembeállították őket, a nemzetközi terrorizmus okainak, a szegénységnek, a gazdasági, geopolitikai instabilitásnak a felszámolásában most egyetértenek.