Afgánok Kis Tüköre II.

Az óriási érdeklődésre való tekintettel folytatom a mai afgán irodalmat ismertető szemlémet. (Kicsit Troppauer Hümér alanyi költő modorában.) Az amerikai válaszcsapás előtti napon egy katonai tanácsadó (nyugalmazott tábornok) azt mondta az egyik amerikai hírtelevízióban, hogy ez az újfajta háború hosszabb lesz, mint az amerikai függetlenségi háború volt. Hát, honjaim, ha jól emlékszem, az 1775-től 1782. november 30-ig (az elő-békeszerződésig) tartott. Lesz addig mit mazsoláznom a világirodalom elnevezésű, ám nem létező matéria más irodalmaiból is. (Felkészül: Irak.)
Először két hazafias verset választottam, nem annyira minőségi, mint inkább szemléleti jellegzetességeik alapján. Az elsőt egy fiatal írta, nem kifogástalan angolsággal. 2000-ben jelent meg, de a nekünk többször is önzetlen baráti segítséget nyújtó oroszok szerepelnek benne. Ma vajon kik szerepelnének?

A tigris szarvai

Rendületlen emlékei
Azoknak a morfin fűszerezte éjszakáknak

Ezek a vércseppek csillapíthatják
az összeszabdalt és megbénított lelkeket
Kétségbeesett sírása megnémult, elfelejtett
Gyerekeknek
A Szabadítóknak álcázott vak vadak
Süket füleibe hullnak

A srapnelhurrikán a bölcset
őrültté teszi
És az őrültet prófétává

Megpróbálom behunyni a szemem
és elképzelni egy olyan időt ahol
az éles szablyák felülmúlják
a fényes orosz rakétákat

Megpróbálom elképzelni azokat az időket
amikor a „tuslát” játszó ártatlan gyerekek
elűzik a gimnasztyorkásokat Kabul utcáiról

Megpróbálom elérni az érinthetetlent
Kikiabálni a kimondhatatlant...

A verset Oais Arsala írta. A következőt, amely inkább tűnik (XIX. századi) magyar hazafias versek reminiszcenciájának, Qahar Asi. Dáriból (afgáni perzsából) angolra fordította Sherief Fayez. A vers Kabulban íródott 1987-ben.

Szerelmes szülőhazám

Szeretett hazám
Én álmom, én hitem
Tisztes istenkáromlásom
És vallásom
Én hetedik mennyországom

Micsoda vitéz nép!
Micsoda nap! Micsoda tűz!
Úgy kél föl, mint a föltámadás
Semmi nem állhatja útját akaratának
Sem hegy se domb
A földön végigsüvít
A nép szenvedélyes kiáltása:
Mártíromság és végelszánás!

Minden házban egy Rusztem él
A nagy hadfi
Minden erődben egy Aras
A nagy íjász

Milyen bátor nemzet!
Milyen büszke nép!
Lábnyomuk pora
Fényeskedjék az én templomomon!

A novellához nincs sok hozzáfűznivalóm. Rahnaward Zariab írta (jegyezzük meg ezt a nevet). Dáriból dr. S. Wali Ahmadi fordította angolra 2000-ben.

A fogalmazás

Negyedik általánosba jártam. Az első napok egyikén, miután az órák megkezdődtek, a tanítónk bejött, és azt mondta: „Fiúk…”
És aztán, a földet nézve, az osztály másik végébe sétált. Úgy tűnt, a padlón lévő palatáblákat számolta. Most látszott, milyen alacsony. Tény, hogy a mi tanítónk pöttöm kis ember volt.
Hirtelen megállt a falnál. Felnézett, mintha befejezte volna a számolást. Végre megszólalt.
„Holnapra mindenki ír egy fogalmazást – a tavaszról”, mondta.
Ez meglepetésként ért bennünket. Elképedten bámultunk tanítónkra, csöngött a fülünk. „Egy fogalmazást? – ámuldoztunk mind – a tavaszról?”
A tanító nyilván észrevehette döbbenetünket. Így hát elkezdte magyarázni, hogy mit is vár el tőlünk: „Azaz, szóval azt akarom mondani, értitek, egy fogalmazást a tavaszról. Írjatok egy fogalmazást a tavaszról. Erről van szó. Mondjuk, mit csinálnak az emberek vagy még inkább az állatok – tavasszal. Azaz ehhez hasonlókat.”
A tanító azt feltételezte, hogy mindnyájan olyan bölcsek vagyunk, mint ő, ezért elég ennyi magyarázat. De mi még mindig azzal a kérdéssel álltunk szemben, hogy mi is az a fogalmazás a tavaszról.
Iskola után, hazafelé semmi másra nem gondoltam, csak a megírandó „fogalmazásra”. Amikor hazaértem, megkérdeztem édesanyámat: „Tudod, mi az a fogalmazás?”
Anyám tágra meredt szemmel nézett rám, és azt mondta: „Nem, nem tudom, mi az. Ma tanultad?”
„Nem tanultam”, mondtam, „de írnom kell egyet. Írnom kell egy fogalmazást.”
Ebéd után írni kezdtem. Akarom mondani, csak leírtam valamit a papír tetejére, de nem tudtam folytatni. Nem tudtam, hogy kell írni. Gondolkoztam és gondolkoztam, de nem jutott eszembe semmi. Végül felálltam, az ablakhoz mentem, és az udvarra bámultam.
Az udvarunkban lévő fa ágain verebeket láttam. A fa zöld leveleihez képest sárgának tűntek. Láttam a tyúkunkat a porban játszani az udvar sarkában. A tyúk kéknek tűnt számomra. Egy kis fecske fészket rakott éppen a tető gerendája alatt. A kis fecske úgy nézett ki, mint egy hal alakú papírsárkány. Aztán megláttam a macskánkat, aki utálta a napsütést, és a fal árnyékában talált menedéket. A macskát zöldnek láttam.
Visszatértem a papírhoz. Megint nem tudtam leírni semmit sem. Leverten és szomorúan kimentem a házunkból, és leültem a fal mellett a sikátorban. Gondolkoztam.
Aztán még többet gondolkoztam. A kérdés újra az agyamba furakodott: „fogalmazás a tavaszról”. Amint gondolkodtam, megláttam a szomszédunkat, aki épp menni készült. Apám azt mondogatta, hogy a szomszédunk költő. Amikor meglátott, felém jött.
„Miért vagy szomorú?”, kérdezte.
„A tanítónk azt kérte, hogy írjunk egy fogalmazást – feleltem – a tavaszról.”
„És nem tudod megcsinálni?”, kérdezte.
„Nem”, mondtam.
A szomszédunk nevetni kezdett. Megfogta a karom. Felnézett az égre, és az ujjával egy nagy félkört rajzolt a levegőbe.
„Nézz körül”, mondta. „Amit csak látsz, írd le. Ez lesz a fogalmazás a tavaszról.”
Hirtelen minden kitisztult a fejemben. „Értem!”, kiáltottam örömömben. Azután hazaszaladtam. Leültem az ablak mellé. Minden pont úgy nézett ki, ahogy az imént elhagytam. Anyám ült a fa alatt, és rizst tisztított a későbbi főzéshez.
Fogtam a tollat, és leírtam a címet: „Fogalmazás a tavaszról.”
Aztán azt írtam: „Tavasszal a sárga verebek a fák ágain játszanak. A kék tyúk a porban kapirgál. A kis fecske, aki úgy néz ki, mint egy hal formájú papírsárkány, fészket rak. A zöld macska utálja a napot, ezért a fal árnyékában szunyókál. Anyám a fa alatt ül, és rizst tisztít. Tavasszal tiszta az ég. Méhek repülnek mindenfelé. Egy iskolás fiú meg fogalmazást ír a tavaszról.” Nem tudtam többet írni, de boldog voltam azzal, amim volt.
Másnap a tanító sorra szedte a fogalmazásainkat. Rám került a sor. A tanító elolvasta, amit írtam. Rám meredt kérdőn egy pillanatra. A szívem kalapált. A tanító intett, hogy menjek oda az asztalhoz. Odamentem.
Nagyon furcsálkodva nézett rám, és azt mondta: „Mondd meg apukádnak, hogy vigyen el valamilyen doktorhoz.”
„Miért, tanító úr?”, kérdeztem.
„Úgy látszik, baj lehet a szemeddel”, felelte.
„Nincs annak semmi baja”, mondtam.
„Akkor tudnod kéne, hogy a veréb nem sárga, a tyúk nem kék, és soha egy macska sem volt zöld. Soha egy se. Érted?”, mondta.
„Igen”, válaszoltam.
A tanító átadta a papírt, és annyit mondott: „Most menj!”
Ránéztem a papírra, és egy hatalmas X-et láttam rajta. A szemem megtelt könnyel. Az X úgy nézett ki, mint két véres kard.

Azam Rahnaward Zariab 1945-ben (afgán időszámítás szerint 1323-ban) született Kabulban, vagyis úgyszólván nemzedéktársam. A kabuli egyetemen végzett újságíró szakon, aztán Nagy-Britanniában is szerzett diplomát. Tehát meg tudta volna írni ezt a remekbe szabott novellát angolul is. De dáriul írta meg, mert a gyerekkoráról szól. A szerző kabuli lapokban és folyóiratokban rendszeresen publikál. Termékeny író, fordít angolból dárira (afgáni perzsára). Kritikákat is ír. Volt az afgán írószövetség elnöke is. Jelenleg Franciaországban él.
Az a nép, amelynek ilyen írói vannak, legyőzhetetlen. Maximum meggyőzhető.