Budanyéki szép napok a vadonerdőben

-KOPOGTATÓ- A Budát egykor övező, a városba később beolvadt településeknek alig maradt nyoma. Esetleg egy-egy kerület, dűlő vagy utca neve utal rájuk. Fehéregyháza, Gercse, Budaszentlőrinc, Újlak. Zolnay László, a város középkorának kutatója összegyűjtött egy csokorravalót – ahogy ő nevezi – a hajdani „muzsikáló helynevekből”: Topsa, Uzaháza, Áronfölde, Kemecse, Fenyőmál, Macskalik, Sármellék, Káplánkő, Budapokla, Kisaranygomb, Nagydézsa, Bordélymál, Kerékpalást, Budanyék.

Utóbbi nevezetes hely volt. Itt állt királyaink egyik vadászkastélya. Mert a mára sűrűn beépült Nyéken akkoriban még összefüggő vadonerdő húzódott a Pilis meg a Vértes felé, melynek tisztásain csak egy-egy falu, tanya vagy kolostor állt. Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás is szívesen járta a vadak csapásait errefelé.
Vad pedig bőven akadt. Szarvas meg hiúz, őz, vaddisznó, róka, bölény és borz. Nyuszt és nyérc. A környék mocsaraiban hód is. A medve és a bölény később visszahúzódott a Pilis meg a Vértes vadonába. Előfordult ez idő tájt nálunk az őstuloknak mondott óriásmarha, nagy szarvú szürke-marháink elődje is. De élt itt a később kipusztult és északi tájakra visszahúzódott jávorszarvas is. Halaknak és vadmadaraknak pedig se szeri, se száma nem volt. Pisztráng, fogas, tok és kecsege. Daru, császármadár, fajd és kerecsensólyom. Solymár és Sasad neve magáért beszél.
Ami a hajdanvolt nyéki vadászatokat illeti, azok nagy hűhóval, lovasok, muzsikusok, solymászok és a vadászkutyákat felvonultató pecérek közreműködésével zajlottak. Nyékhez közel esett Budaszentlőrinc, a magyar alapítású pálos szerzetesrend kolostorvárosa és híres temploma. Az épületegyüttest valaha úgy nevezték, a „Magyar Eskuriál”. Ám a vadászatokkal kapcsolatosan nem az áhítat miatt van jelentősége Szentlőrincnek, hanem mert a derék pálosok sokféle mesterséghez értettek, többek között a szőlészethez, borászathoz is, és pincéik nedűjét szívesen kortyolgatták a vadak hajtásába belefáradt uralkodók. A rendfőnök kíséretében a pincébe leereszkedő vendégsereg aztán – élén az uralkodóval – a „magnum aldumas” végeztével, olykor alighanem ingatag léptekkel tűnt elő a pincegádorból. De ilyen profán jeleneteket nem őriz a krónika.
A török hódoltság kora a budanyéki szép napok szempontjából is végzetesnek bizonyult. A vadaskert szétzüllött, a személyzet elmenekült, a kastély – meg a szentlőrinci pálos kolostorváros – helyén csak romok maradtak. Azokat pedig – építőanyagul – széthordta utóbb a környék népe. Budanyék persze nem csak vadászterületül szolgált. Állt itt egy település is szorgos lakosokkal, kőbányával, tisztes földműves- és iparosélettel. Idővel aztán a terjeszkedő város mindezt magába olvasztotta. A mesés vadbőségnek befellegzett. Igaz, még az elmúlt évszázadban is farkasfalkák kerülgették a téli Budát, mint Herman Ottó feljegyzi. Aki viszont ma elbarangol a környéken, tapasztalhatja, hogy a rengeteg erdőkből és azok vadvilágából mutatóba is alig maradt valami. Pedig nem is olyan régen, jó két évszázaddal ezelőtt a jó Gvadányi József még arról ír, hogy:
A völgyek árnyéka hideg kútforrással / Bővelkedik, gyémánt színű vízfolyással, / A kövi halacskák itt fickándozással / Játszanak, pisztrángok, mint nyíl, oly úszással.
A költő a budai hegyek eleven vízi életét festve megjeleníti a valahai természeti csodavilágot. Ma nemhogy pisztráng nem tenyészik errefelé, de a környék természetes vizei is csaknem nyomtalanul elenyésztek.