Szerinte a gimnazisták, az egyetemisták tudták, hogy a gyűlölt Rákosi–Gerő rendszernek nem plasztikai sebészre van szüksége, hanem arra, hogy végleg leváltsák. A leváltás kísérletéért másodfokon két és fél év börtönbüntetést kapott. Gyógyszerésznek, orvosnak készült, végül segédmunkás, majd dzsesszdobos lett belőle. Nagy sikerű könyve – Emberek fehérben, 1956 –, amely ötvenhat „ismeretlen” mentőseiről szólt, szinte pillanatok alatt elfogyott. Ma nyugdíjas, a Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnöke, boldog a családja körében, emlékiratait, ötvenhatos feljegyzéseit rendezgeti.
– Hogyan kapcsolódott be a forradalomba?
– 1956. október 17-én megalakult Szegeden a DISZ ellenében a MEFESZ. Ez ugyanolyan hallatlanul merész lépés volt, mint amikor a KISZ ellenében megalakult a Fidesz. A szegedi egyetemisták követelései futótűzként terjedtek, a diákgyűléseken sikerült megfogalmazni azt a programot, amely aztán a forradalom programja lett. Itt már nem arról volt szó, hogy javítsuk meg a rendszert, hanem arról, hogy legyenek szabad választások több párt részvételével, aminek alapfeltétele az lett volna, hogy a szovjet megszálló csapatok vonuljanak ki az országból, s a bűnösöket, elsősorban Rákosi Mátyást vonják törvényesen felelősségre. Október 23-án Kelebia községben, nagyapám halálos ágyánál tartózkodtam, közben kétségbeesetten hallgattam a rádiót, hiszen minden barátom ott volt a tüntetésen. Nagyon nehezen jutottam vissza Pestre, akkor már csillapodtak a harcok. Mint gyógyszerészhallgató elmentem a Korányi közkórházba, ahol nagyapám, dr. Bakay Lajos korábban sebészprofeszszor volt. Ott tájékozódtam, majd bementem az egyetemre, és jelentkeztem egyetemi nemzetőrnek. Fegyverraktárakat őriztünk, és éjszaka ellenőriztük az embereket.
– Hol érte november negyedikének hajnala?
– Éppen egy vöröskeresztes raktárat őriztünk a társammal, amikor robbanni kezdtek a gránátok. Az egyetem központi épületében közölték velünk, le kell tennünk a fegyvert, mert a klinika területén fegyveres egyetemista nem lehet. Pár társammal és egy főhadnaggyal, aki a katonai tanszéken a tanárom volt, úgy döntöttünk, hogy kimegyünk az utcára, és harcolni fogunk. A Múzeum körúton tüzelőállást foglaltunk el, benzines palackokkal próbáltuk felvenni a küzdelmet a szovjet tankokkal.
– Amikor bíróság elé került, megtudták, hogy harcolt?
– A vádindítványban még benne volt, hogy fegyveres csoportban harcoltam, de bizonyítani soha nem tudták, így az ügyészi vádiratba ez már nem került be.
– Akkor megúszta…
– Így is mondhatjuk, de első fokon kaptam három évet. A húgomat, aki a forradalom után részt vett röplapok terjesztésében, kokárdákat készített, egy hónapig bent tartották. Az unokahúgom azonban tíz hónapot töltött börtönben, mert ő gépelte az évfordulós röplapokat. Egyetemi tanulmányaikat ők sem folytathatták. Engem később is ádáz ellenségnek tartottak, mert részt vettem az első évfordulóra nyomtatott röplapok készítésében. Ezért ítéltek el a társaimmal együtt a demokratikus államrend megdöntésének kísérletéért. Másodfokon két és fél évet kaptam, amit le is kellett töltenem.
– Amikor kijött, nem folytathatta a tanulmányait.
– Szó sem lehetett róla. Fizikai munkás lettem, de éreztem, hogy nem tudom sokáig csinálni. Rengeteg gyakorlás és ínhüvelygyulladás árán 1964-ben megtanultam annyira dobolni, hogy sikerült bekerülnöm egy Balaton mellett játszó zenekarhoz dzsesszdobosnak.
– Meddig tartott ez az élet?
– A rendszerváltásig.
– Aztán megírta az emlékeit a mentősökről, orvosokról, akik a harc közben életeket mentettek.
– A humánum jegyében cselekedtek. A kórházak három hét alatt tizennyolcezer sebesültet regisztráltak, akiket a tűzharc közepette az utcáról hordtak be a mentősök és a vöröskeresztesek. Tőlem másfél méterre lőttek fejbe egy fehér köpenyes, vöröskeresztes, karszalagos fiatalembert, aki segíteni akart. Azóta is keresem, hogy ki lehetett. Magyar Kati tizenhat évesen mentőzött, megpróbált menekülni a megtámadott mentőkocsiból, de az oroszok szitává lőtték. Ezek az orvosok, mentősök, fiatal medikusok, önkéntes civilek hetvenkét órákat dolgoztak, koffeinampullákkal tartották ébren magukat. Ismerek egy orvosnőt, aki azért bénult meg, mert egy szovjet tank megsorozta a sérülteket szállító mentőkocsit, és ő gerinclövést kapott. Szegény Magyar Kati idős édesanyja az én könyvemben látta meg fényképen először az utcán fekvő, halott lányát.
– A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján, február 25-én ön is felszólalt a parlamentben. Wittner Mária az egyik baloldali pártot bírálta, ön pedig az értelmiség felelősségét feszegette ötvenhattal kapcsolatban. Fel is szisszentek az érintettek.
– Ötvenhat előtt hihetetlen tekintélye volt egy-egy írónak, újságírónak, magának az írószövetségnek. Háy Gyula, aki vérbeli kommunista volt, vagy Zelk Zoltán, Déry Tibor olyan szövegeket írtak, amelyek lelkileg előkészítették a forradalmat. A tekintélyük később is megmaradt annak ellenére, hogy a fegyveres harcban már nem vettek részt. Ehhez képest a későbbi évtizedek értelmisége erkölcsileg megkopott.
– Miben felelős az értelmiség?
– Az értelmiségtől 1989 után vártam csodát. Azt, hogy a fiókokból előkerülnek azok a remekművek, amelyek leleplezik, csontig lemeztelenítik a diktatúrát. Vártam, hogy erőteljes polgári demokratikus irányzat jelenik meg. Ehelyett az emberek – olykor a legtehetségesebbek – szemantikai játékokba merülve nem műveket írnak, hanem szövegrészeket, és nagy részük még ma is kifejezetten balos érzelmű, nem tudja megtagadni önmagát. Az értelmiség megszűnt a nemzet vezérlő csillaga lenni, ami a reformkorban vagy 1848-ban volt, de később, a kiegyezés utáni időkben, aztán a Horthy-korszakban is vállalta és betöltötte ezt a szerepet. Ma egymás közt civakodnak a szekértáborok, és minden fölött az a pénz uralkodik, amelyet a kommunisták átmentettek. Én mint zenész ismerem ez utóbbiak fajtáját. Hajnalonként jó piásan a szokásosnál is felsőbbrendűnek érezték magukat. Talán ők is érezték, hogy ismerem a fajtájukat, azért nem szólt bele senki abba a beszédbe, amelyet elmondtam a parlamentben.
– Voltak, akik örültek annak, amit mondott?
– Sokan igen. A Népszabadság egyik újságírója megvádolt, hogy benyaltam a kormánynak. Bocsánat, ez az én kormányom! Kezdettől fogva az volt a felfogásom, hogy ifjúság nélkül gyökeres rendszerváltozás elképzelhetetlen. Hatvan-hetven éves emberek hozzák létre az új Magyarországot? Ez képtelenség.
– A kedvére való 1956 mai megítélése?
– Attól függ, hogy kik szólnak róla. Mindenesetre, ha az utcán megkérdeznek egy fiatal embert, hogy ki volt Kádár János, és nem tudja, miközben az aggastyán elvtársak szoborra gyűjtenek, akkor azt kell mondanom, hogy e nemzedék egy részének nincs véleménye 1956-ról. A noteszom tele van az ország különböző részeiből kapott meghívásokkal. Általános és főiskolák, polgári körök és társadalmi szervezetek kérnek, hogy meséljek a forradalomról. Megpróbálom elmondani a fiataloknak, hogy mi az a csapatszellem, és milyen mezben játszik a mi csapatunk. Az igazi jó csapatjátékos meghal a pályán a csapatért, és pontosan ez történt 1956-ban. Voltak olyan játékosaink ezerszámra, akik meghaltak a pályán. Szeretném, ha ezt megértenék a fiatalok.
Lady
Tizenegy percen múlt, hogy a lakástűz a lady életét is eleméssze + fotó
