Én nem tudom...

Én nem tudom, van-e értelme ismét felhánytorgatnom a tv2 (csiga) viselt dolgait, amelyekre az adó általában a hírközlés és közszolgálatiság leple alatt kerít sort. A kifogásaim miatt nyilván a ténystúdiókban nem túlzottan szeretnek engem, ennek ellenére aligha helytelen műsoraikat bírálnom, mivel tevékenységük a nyilvánosság előtt zajlik, sztárjaik közismertek, s közszolgálatiságukat hajlamosak már-már művészi szintre emelni. A művészet pedig különösképp bírálható.
A csigások mit sem szeretnek jobban, mint felcsigázni az érdeklődést, nincs olyan borzalom, amellyel natúr formában beérnék. A történteket saját (fantáziadús) valóságukkal tetőzik. A tények ördöglovasai ők, hatlövetű hírcowboyok, megülik a legvadabb mént (vagy kacsát) is, nézőiket csodálatba és borzongásba ejtve. Mostanság erre nem volna szükség, hiszen a terrorizmusnál megdöbbentőbb híranyag aligha van.
Október közepe táján, amikor a közvélemény amúgy is megrendülve értesült az Egyesült Államok különböző intézményeiben történt lépfenefertőzésekről, a Mérlegen a valóság „közvélemény-kutató” kérdésnek azt választotta, hogy nézői elképzelhetőnek tartanak-e egy Magyarországot is elérő biológiai támadást.
Szükséges-e, értelmes-e feltenni egy ilyen kérdést amúgy is aggódó embereknek? A válaszokból, azok arányából lehetséges-e bármely konzekvenciát levonni? Hozhat-e bárkinek hasznot az, ha kiderül, hogy mondjuk a nézők 70 százaléka reálisnak érzi a veszélyt, 30 százalék pedig reméli, hogy a magyar lakosságot nem érinti a szörnyű fenyegetés?
Úgy gondolom, bár nem tudom, hogy az emberek biztonságérzete az amerikai merényletek után megrendült, a félelem, amelyet országunk népessége eddig csak a szokványos bűnözéssel kapcsolatban élt át, kiterjedt. Bármilyen újabb véres, halálos, hozzánk közelítő esemény rettegéssé növelheti. A csigatévé kérdéskiagyaló stábját ez – úgy látszik – nem zavarja. Számukra csakis a nézettség a fontos, s úgy vélik, annak növekedése szakértelmüket és rátermettségüket bizonyítja.
A tényblokkon belül vagy annak közvetlen közelében, a fenti mérlegeléssel egyazon napon bemutattak egy „dokumentumfilmet”, amely egy Amerikát ért (fiktív) biológiai (himlővírus-támadás) lezajlásának és következményeinek úgynevezett forgatókönyve. E (feltevésekre épült) forgatókönyv szerint az Egyesült Államok „immunrendszere”, védekező stratégiája összeomlik, s ennek következtében pánik, rettegés és halál hatalmasodik el a világ legfejlettebb országa felett. Mielőtt a filmet vetíteni kezdték volna (a Mérlegen a valóság és a Tények tőszomszédságában), illendőn közölték ugyan, hogy modellezésről van szó, nem megtörtént esetről, de aztán egy időre magára hagyták a nézőt, hogy értelmezze a valóságot imitáló, rettegést sugalló képeket. A néző pedig, aki netán eközben kapcsolta be a televíziót, s nemrégiben élőben látta összedőlni a Világkereskedelmi Központ tornyait, s azt hitte sci-fit lát, most elképesztő helyzetbe került: a fantazmagóriát élte meg valóságként. A gyengébb idegzetűek esetleg elveszítették a fejüket, ha eddig nem féltek, most elfogta őket a rettegés. A film végén a kitűnő Sváby újra elmondta, hogy csak egy valósághű forgatókönyvet mutattak be; hangja kicsit elnézést kérő volt, mert valószínűleg riadt telefonálók csengették fel közben a tv2-őt, hogy most mi lesz velünk.
Az ördöglovas továbbszáguld, újabb tények és sztorik felé, s azt hiszi, hivatásának tesz eleget. A jelszava talán az: jobb félni, mint megijedni.
Hogy mindennek mi köze van az újságírói felelősséghez, én nem tudom...