Eurázsia Balkánja

Ismét háború van Afganisztánban. A tét azonban nemcsak Oszama bin Laden megbüntetése és a terrorizmust támogató tálib rendszer megdöntése. A Közép-Kelet geostratégiai kulcsországa körül zajló harci cselekmények hátterében, mint mindig, most is a térség erőviszonyainak meghatározása, a befolyási övezetek újraosztása, a hatalmi egyensúly helyreállítása folyik.

E n Stier Gábor

sakkjátszma nyerteseinek az Egyesült Államok és Oroszország, a legnagyobb veszteseinek Törökország és Irán látszik, míg a háttérben ott várakozik az erősödő Kína.
A gyéren lakott Afganisztán stratégiai jelentőségét már a Krisztus előtti első évezredben a Perzsiából a sziklás hegyek közötti hágókon át Indiába vezető hadi utak adták. Afganisztán soha nem természeti kincsei, energiaforrásai miatt került a figyelem középpontjába. Geopolitikai kulcsszerepét földrajzi elhelyezkedése adta. E sziklás, hegyes, nehezen járható és mint a történelmi példák mutatják, szinte meghódíthatatlan vidék, e mesterségesen létrehozott pufferállam a vele ellentétben nagyon is gazdag térség feletti befolyás biztosítása miatt volt mindig megkerülhetetlen. A civilizációs központok közötti terület fontosságát felismerték a térséget a XIX. század elejétől uralmuk alá gyűrni igyekvő újkori hatalmak is. Ezt a gondolatot fogalmazta meg egy 1857-ben, két brit intervenció között írt újságcikkében Friedrich Engels is. Ebben kifejti: „A Kaszpi-tenger és Brit India között a viszonylagos civilizáció három pontosan megkülönböztethető területét találjuk. Először is itt vannak Nyugat-Perzsia városai, másodszor az afgán városok, harmadszor pedig Turán [a volt szovjet Közép-Ázsia] városai. A három civilizációs központ, amelyeknek közös középpontjuk Herátban van, három különböző államcsoportot alkot. Nyugaton van Perzsia, amelyet a turkmancsaji szerződés Oroszország vazallusává változtatott, keleten terülnek el Afganisztán és Beludzsisztán, amelyeknek legfontosabb részeit, Kabult és Kandahárt az angol-indiai birodalom uralja, végül északon Turán, Hiva és Buhara kánságok, amelyek névleg semlegesek ugyan, de viszály esetén bizonyosan a győztes félhez csatlakoznak.”

A cári birodalom kaukázusi és közép-ázsiai terjeszkedése mintegy három évszázadig tartott. Amikor az Oszmán Birodalom hanyatlásnak indult, az Orosz Birodalom a Kaszpi-tenger mentén dél felé nyomult, Perzsia irányába. A grúz királyságot 1801-ben kebelezte be, jó ötven évvel később legyőzte a Kaukázus két oldalán élő törzseket, 1878-ban pedig meghódította Örményországot. Az említett hatalmak Közép-Ázsia leigázása során nem annyira rivális birodalmat, mint inkább elszigetelt és félig-meddig törzsi-feudális körülmények között élő kánságokat és emírségeket győztek le. E térség meghódítása a XIX. század közepére lényegében befejeződött.
A britek 35-40 ezer fős erőit 1834 és 1842 között felőrölte az afgán törzsek gerillaharca. Hiába „vették meg” az első időkben a törzseket, a felkelők ellenállásán és a sziklás hegyeken megtört a birodalmi lendület, és a csapatok visszakullogtak Brit Indiába. A következő hadjárat azonban már mindennél nyilvánvalóbban brit–orosz rivalizálásba csapott át, amely közel egy évszázadon át uralta a térséget. A háború azután kezdődött, hogy 1878-ban az afgán emír fogadta Sztoletov tábornok misszióját, miközben visszautasította a briteket. Az angol konzul erre elhagyta Kabult, Indiában pedig megkezdődött a katonai készülődés az intervencióra, amely az orosz terjeszkedés megállításának jelszava alatt zajlott. Az akkori brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli a véletlenszerűen kialakult határok tudományosan megalapozott kiigazításában jelölte meg az akció célját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Afganisztán határait – a nagyhatalmak közti pufferszerepet szem előtt tartva – mesterségesen húzták meg, két országba kényszerítve például a pastu lakosságot. Az intervenció ezúttal is megbukott. Míg a britek egymás ellen igyekeztek kijátszani a törzseket, s időlegesen bábkormányt is sikerült felállítaniuk, addig az oroszok „véletlenül” futni hagyták Taskentben a volt afgán vezetőt, Abdurrahmant.
A harmadik, 1919-es intervenció ugyanígy végződött, a brit technikai fölény ugyanis hatástalannak bizonyult az afgán hegyekben, északon pedig besegített szövetségesének, Amanullahnak a Vörös Hadsereg. A sah bukása után, 1929-ben – a kaotikus helyzetet kihasználva és gerjesztve – Moszkva emigránskormányt hozott létre Taskentben, majd csapatokat dobott át az Amu-darján túlra azzal az indokkal, hogy meggyengítsék a szovjet propagandában közép-ázsiai ellenforradalmároknak nevezett „baszmacsok” gazdasági és káderbázisát. Az akció azonban egy hónap alatt megbukott. Az SZKP KB a katonai vezérkar tiltakozása ellenére sem tanult a történelmi leckéből, és ötven évvel később a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba. Itt azonban a Szovjetunió nemcsak az afgánok hagyományos ellenállásába, a mudzsahedineknek segítő sziklás hegyekbe, hanem hamarosan a térségben a briteket felváltó, a gerillaharcot segítő amerikaiakba is ütközött.

A XIX. században rá osztott pufferszerepet Afganisztán leginkább a monarchia közel öt évtizede alatt tudta betölteni. Zahir sah országa, ha nem is virágzó, de legalább nyugodt, háborúktól mentes volt. Az ingatag térségbeli hatalmi egyensúly közepette pedig nem kellett ennél több. Az utóbbi két évszázadban talán ez az időszak volt a térség virágkora. Többé-kevésbé, de érvényesült az érdekszféráknak a két nagyhatalom között nagyjából a XIX. század végére kialakult felosztása. Ennek lényege, hogy Közép-Ázsiára Moszkva tart igényt, míg a Brit India felőli részek London befolyása alá tartoznak, a helyi kisebb hatalmak pedig ebbe a rendszerbe próbálnak beilleszkedni, kisebb falatokat kikanyarítva maguknak. Afganisztánra vonatkozóan a Hindukus hegység volt a választóvonal. Ettől északra, a tádzsikok és üzbégek lakta területeken hagyományosan az oroszok befolyása érvényesült, míg délre a briteké. A síita hazarákon keresztül részben Irán tudott beilleszkedni kettejük közé. Jellemző, hogy a monarchia éveiben is a szovjetesítő és a nyugatos irányzat versengett egymással; a hatvanas évektől az északi hegyvidéken jöttek létre moszkvai támogatással baloldali csoportosulások. A dél ezzel szemben a mudzsahedinek fellegvára volt, és pakisztáni közvetítéssel az amerikai befolyás fő terepe.
A Szovjetunió felbomlása ebben a térségben visszaforgatta a történelem kerekét. Oroszország ázsiai területe 1991-ben néhány hét alatt 20 százalékkal csökkent, az ellenőrzése alatt álló népesség száma 75 millióról mintegy 30-ra, s a Kaukázusban további 18 millió lakost „veszített”. Mint Zbigniew Brzezinski, az egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó írja, a folyamatot a Kreml számára még fájdalmasabbá tette az a tudat, hogy e területek gazdasági lehetőségeit olyan külföldi érdekcsoportok vették célba, amelyeknek minden pénzügyi lehetőségük megvan a befektetésre, a korábban csak Oroszország számára elérhető erőforrások kiaknázására. Mint Brzezinski fogalmazott, a Kreml dilemma előtt állt, hiszen a térség elszigeteléséhez gyenge volt, ahhoz pedig szegény, hogy e kincseket egyedül aknázza ki. Moszkvának egyszerre kellett feldolgoznia, hogy immár nem birodalom, a lehetőségek szerint csökkentenie a török és iráni jelenlétet s legfőképpen korlátoznia Amerika geopolitikai befolyását a nemrég önállósodott országokban. Ezzel párhuzamosan féken kellett tartania a térségben középhatalmi ambíciókat tápláló egykori vazallusokat, elsősorban Üzbegisztánt. Az orosz stratégiai elemzések nyíltan megfogalmazták, hogy Moszkva saját geopolitikai térségének tekinti a területet, még ha az nem szerves része is már a birodalomnak. E célkitűzés megvalósítása azonban leginkább csak az olyan gyenge és bajban lévő országok esetében sikerült, mint Tádzsikisztán. Afganisztán tűzfészke ezért, az iszlám fundamentalizmus konkrét veszélye ellenére, Moszkva kezére játszott a régió újrafelosztásának elhúzódásával. Az egész közép-keleti térségre vonatkozóan is elmondható, hogy a bipoláris világ megszűntével először hatalmi vákuumba sodródott, majd ezt kihasználva egy időre a helyi erősebbek, Irán, Pakisztán, Üzbegisztán váltották fel a „nagyokat”. Mint a már idézett Brzezinski megállapította, Eurázsiában, a bővülő Európa és a régiójában mindjobban megerősödő Kína közötti területen geopolitikai „fekete lyuk” tátong, és félő, hogy az Oroszországtól délre fekvő „eurázsiai Balkán” etnikai ellentétek és nagyhatalmi konfliktusok katlanává válik.
Nagyjából ebbe a helyzetbe robbantak be a szeptember 11-i New York-i események, amelyek Oszama bin Ladenen keresztül ismét Afganisztánra és a Közép-Keletre irányították a világ figyelmét.
A mostani háború alapvető célja a terroristák és támogatóik megbüntetése, elpusztítása, de emellett nem kevésbé fontos a világnak a New York-i és washingtoni merényletek által katalizált átrendezési szándéka, ezen belül – a szerepének átgondolására kényszerült Egyesült Államok vezetésével – az érdekszférák újrafelosztása. Ebben pedig kulcsszerepe van e térségnek, amely egy ideje amúgy is a geopolitikai sakkjátszmák középpontjába került, ráadásul mára már amerikai csapatok is a helyszínre érkeztek.

A világ vezető hatalma számára alapvető fontosságú a stratégiai egyensúly helyreállítása a talán túlságosan hosszú ideig elhanyagolt, altatott térségben. Erre van szüksége nagyon is jól látható gazdasági érdekeinek, az olajvezetékek használhatóságának biztosítása miatt. Az első lépésben a Perzsa-öbölben lévő olajtartalékok miatt mentesíteni kell e térséget a Közép-Kelet mélyéről fenyegető radikális iszlám veszélyétől, majd stabilizálni a helyzetet. Itt hagyományosan kulcsszerepe van Afganisztánnak, amely csakis akkor tudja betölteni pufferszerepét, ha önmaga is kiegyensúlyozott lesz. Ehhez kell megtalálni az alkalmas, minden belső erőt érintő megoldást.
A befolyási övezetek elosztásának tartósságát biztosíthatja, hogy hosszú idő után lehetőség nyílt Amerika és Oroszország összefogására. Sokat segített ebben az, hogy utóbbi immár képes új önmeghatározásra a birodalmi lét utáni belső küzdelemben, aminek látványos bizonyítéka az utóbbi hetekben tapasztalt külpolitikai nyitás. Az orosz politikusok azt is jól tudják persze, hogy aki a térség kapuit ellenőrzi vagy uralja, valószínűleg azé lesz a geopolitikai és gazdasági zsákmány is. Pontosan emiatt oly fontos számukra a fundamentalizmus távol tartása mellett a csővezeték kérdése a Kaszpi-tenger medencéjének és Közép-Ázsia jövőjének szempontjából. Az itteni erőforrások – Kaszpi-tengeri és kazah olaj, türkmén gáz – feletti befolyás megosztása tehát az elsődleges feladat. A volt szovjet Közép-Ázsia kompromisszumokkal, de alapvetően orosz érdekszféra maradhat, igaz, a legjobb feltételekkel rendelkezők, így Üzbegisztán és Türkmenisztán kevésbé válnak kiszolgáltatottá. Taskent esélyeit még az is növeli, hogy a kistérségben Washington feltehetően rajta keresztül igyekszik leginkább igazolni, hogy érdekelt a régió hatalmi pluralizmusának biztosításában. Az orosz lehetőségek határait jelzi, hogy bár Moszkva számára aligha kívánatos a tartós amerikai jelenlét a közép-ázsiai térségben, ám mivel a tálib rendszer feszámolásában korlátozottak az eszközei, keveset tehet ellene. A két nyertesnek tehát most a Fehér Ház és a Kreml látszik, míg egyértelmű vesztesnek a korábban nagy ambíciókat tápláló Törökország. Feltehetően az általa reméltnél jóval kisebb szeletet kap a nagy tortából Irán, amely ez idáig nem egyértelműsítette nyitási szándékát. Valószínűsíthető ez annak tudatában is, hogy Amerika vigyáz, nehogy elidegenítse magától Ankarát, és éberen figyeli, javítható-e a viszonya Teheránnal. Oroszország igényeinek kielégítése esetén Irán minden bizonnyal kevésbé számíthat a vele Amerika ellenében össze-összekacsintó Moszkvára. Mostani felértékelődése ellenére Pakisztán sem tartozik majd a nagy nyerők közé, míg örök vetélytársa, a gazdaságilag egyre látványosabban fejlődő India érdekeit inkább figyelembe kell majd venniük a nagyoknak.
Persze sem Washington, sem Moszkva nem feledkezhet meg Peking igényeiről, amelyek az évek előrehaladtával minden bizonnyal egyre nőnek. Az erős vetélytárs megjelenése elsősorban a Kreml számára jelent majd kihívást, hiszen Amerika feltehetően meg tudja tartani most megszilárduló befolyását.

Baktriától a tálibokig
Az első, Baktria nevű állam a Kr. e. VI. században alakult ki a mai Észak-Afganisztán területén. A birodalmak keresztútján fekvő országot ezután Nagy Sándor hódítja meg (Kr. e. 323), a VII. század végére az arab kalifátus része lesz. A XIII. század elején a mongolok jelennek meg, és Timur Lenk seregei pusztítanak. A hódítók leszármazottja, Baber kán Afgani néven alapít tartományt, és a nagymogul dinasztia a XVIII. századig uralkodik. A laza központi hatalom mellett törzsi kánságok sora rendezkedik be a hegyek között. Ahmad Sah Durrani 1747-ben Kandahárban megalapítja az önálló Afganisztánt, halála után azonban az ország ismét több részre szakad. Ezt követően Kabul kánja, Doszt Muhammad 1826-ban felveszi a nagyemír címet, és 1863-ra uralma alatt ismét egyesíti Afganisztánt. Eközben 1834-től 1842-ig zajlik az első sikertelen brit intervenció, amelyet 1878-tól 1880-ig követ a második. Ez már nyíltan brit–orosz rivalizálásba csap át, és befolyási övezetekre osztja az országot. Az ifjúafgánok 1919-ben kikiáltják Afganisztán függetlenségét, amit néhány nap múlva újabb brit intervenció követ, amely ezúttal is kudarccal végződik. Amanullah világi hatalmát a húszas évek végén megdönti Nadir sah, aki alkotmányban erősíti meg az iszlám papság uralmát. A királyság csendes évtizedei következnek, az ötvenes évektől egyre nyíltabb szovjet befolyással, államosítással, ötéves tervekkel. A hatvanas évektől lazul a szovjet kötődés, és az abszolút monarchiát alkotmányos monarchia váltja fel. Muhammad Daud tábornok 1973-ban megdönti a monarchiát, és Zahir sah száműzetésbe kényszerül. A párttá szerveződött Moszkva-barát baloldal 1978-ban megdönti a köztársaságot; meggyilkolják Daudot. A hatalmat átvevő Muhammad Taraki ellen azonnal fellépnek az iszlám papok és a mudzsahedinek. Tarakit egy év múlva Hafizullah Amin buktatja meg, néhány hónap múlva, 1979 végén azonban a bevonuló szovjet csapatok őt is kiakolbólítják a hatalomból, és a Moszkva-barát Babrak Karmalt ültetik az elnöki székbe. Hatalmát azonban a fegyverek sem tudják stabilizálni, így a katonai kudarcok miatt 1986-ban a Gorbacsov emberének számító Nadzsibullah lesz az elnök (1992-ig). Közben a gerillaháború mindinkább a mudzsahedinek javára billen, és ezt belátva – az 1988-as genfi egyezmény értelmében – 1989 elejére a szovjet csapatok kivonulnak az országból. Nadzsibullah elűzése után a mai Északi Szövetség veszi át a hatalmat, a hivatalosan máig elismert elnök Burhanuddin Rabbani, a kormányfő a mudzsahedinek vezére, Gulbuddin Hekmatjar lesz. A kaotikus, polgárháborús porondon 1994-től megjelennek a pastu nemzetiségű, fanatikus iszlámhívő tálibok, akik 1996-ban elfoglalják Kabult, és az ország hétszázaléknyi északi területére szorítják vissza a Rabbani, Maszud és Dosztum nevével fémjelzett Északi Szövetség erőit.