Kalocsai hímzés

Egy nemzeti ünnep akkor az igazi, ha a családnak is az. Október huszonharmadika még elég fiatal ünnep ahhoz, hogy szertartásai kialakulhattak volna – de már dolgozunk rajta. A lányokkal a Madáchban voltunk: igaz, a Nyomorultak másféle forradalmat idéz, s a trikolór színösszeállítása is eltér némileg, de a barikád és a szabadságeszmény ugyanaz. A családi temetőjárás meg szinte természetesen egészült ki a 301-es parcellához való zarándoklattal. A gyerekek is átérezték a hely szakralitását, a furcsa menhirrel meg az 56 méter átmérőjű betonkörrel, s némi segítséggel még a másfél éves pici is meggyújtott egy gyertyát. Tizenheten voltunk, mint a hattyúk – de még nálunk is többen annak a különbusznak az utasai, akik Eörsi István idegenvezetésével („Budapest börtönváros”) érkeztek a helyszínre. Eörsi jó kalauznak bizonyult – látszott, hogy ebben az ügyben kompetens ember. Ha Medgyessy Péter tanúja e délutánnak, másnap talán nem kezd szerencsétlen, provokáló beszédébe, s nem teszi ki magát spontánul méltatlankodó füttynek és bekiabálásnak. Nem hiszi azt, hogy a nemzeti közép és a béketeremtés lózungjai idézőjelbe tehetnek egy forradalmat. Mert bár Horn Gyula együtt koszorúzott Nagy Imre lányával – de egyszer volt Budán kutyavásár. Bocsánatkérés nélkül nincs megbékélés; s ezzel mindmáig adós az MSZMP utódpártja. S a párton kívüli szocialista vezér azon is eltűnődhetne egy üres órájában: ha 1956 a nemzet egységének szimbóluma, ahol mindenki egyformán vette a levegőt – az oroszok második bejövetele előtt mégis, ki ellen harcoltak a pesti srácok?
*
Kalocsát az átlagember a legutóbbi időkig a színpompás hímzéséről azonosította, ám szeptember tizenegyedike ebben is változást hozott: immár egy olyan kisváros áll előttünk, ahol nem hímeznek-hámoznak, hanem kerek perec kimondják: úgy kellenek nekik az afgán menekültek, mint egy púp a hátuk közepére. A jelenség ismerős: nagyjából minden település így reagál, ha menekülttábort vagy hulladéktemetőt akarnak nyitni a területén – függetlenül attól, hogy hány száz éve nyírják már arrafelé a gyepet. A demokratikus berendezkedés másik nagy, megoldhatatlan kérdése (az újraelosztási dilemmák mellett) éppen az, hogy miként egyeztesse össze a kormányzati, önkormányzati és egyéni érdekeket. E szintek ugyanis gyakrabban vannak egymással harcban, mint harmóniában. Formállogikai úton is belátható, hogy ha egy országba menekültek érkeznek, akkor elhelyezésüket valamiféle tábori körülmények között meg kell oldani, a migrációs hullámra fel kell készülni. E kényszert a megannyi magyar Kalocsa be is látja – de szeretné e missziótól a maga Kalocsáját megóvni, s a nemszeretem házigazdaszerepet más Kalocsákra áthárítani. Némiképp sarkítva: a menekültek kérdésében a magyarok többsége polgár, de ha túl közel érzi magához a „veszélyt”, menthetetlenül kispolgárrá válik. A kalocsai menekültellenes tüntetők xenofóbiája tehát voltaképpen „normális” – legalábbis nem haladja meg a nyugat-európai idegenellenesség sokévi átlagát. Vannak persze politikusok és pártok, akik nem alkusznak: azt mondják, semmilyen mértékű idegenellenességre nincs magyarázat, hiszen már az is a kollektív gyűlölet egy formája, ha nem ölelik keblükre a messziről jött vándort, holott „az idegen: szép”. Ilyen pártnak hirdeti magát például az SZDSZ. Ám ahogy a puding próbája az, hogy megeszik – a xenofília mértékét is az határozza meg, mennyire valósul meg az a bizonyos kebelre ölelés, amikor a három dimenziójában itt van az idegen: csapzott és kiéhezett afgán háborús menekült alakjában. Kalocsa SZDSZ-es polgármesterét, aki szembeszállt a kormánydöntéssel, miszerint az érkezőket az ottani laktanyába helyezzék el, jó eséllyel újra fogják választani jövőre, hiszen kifejezte a város választóinak közakaratát – viszont ő is olyan papja a liberalizmusnak, aki vizet prédikál és bort iszik. A hírek alapján nem túlzás: a kalocsai SZDSZ a MIÉP-től kicsit jobbra áll. Nincs azonban hír, hogy a Gizella utcában a polgármester kizárását fontolgatnák, mint aki méltatlanná vált a párt magasztos elveihez – ehelyett a régi rutinnal a kormányt ostorozzák: miért nem Kövér László választókerületébe, Pápára küldi a szerencsétlen afgánokat – ott is van laktanya, ráadásul még közelebb is kerülnének a menekültek az áhított nyugati mennyországhoz. (A világot fekete-fehér pártküzdelmekre egyszerűsítő szemlélet alapján ez az érvelés méltó párja „az ellenzéki bűnös városokat büntető” víziónak.) A menthetetlent menteni próbáló pártideológusok között mégis alighanem Gyekiczki András, az SZDSZ NetPárt ügyvivője rukkolt elő a legelvarázsoltabb kijelentésekkel. (A titulus kissé talányos: ha ez a párt virtuális, akkor nem értem, miért kellett az ügyvivői szózatot kinyomtatni a Magyar Hírlapban. Ha viszont a NetPárt azt jelenti, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózatának jogutódja hamarosan teljes egészében virtuális lesz, gratulálok a találó névválasztáshoz.) Gyekiczki szerint a kormány „nem mérlegelte, hogy egy 18 ezer lakosú városnak – a háborús helyzetet kivéve – lehetetlen jelentős konfliktusok nélkül befogadnia kétezer menekültet”. Itt csak két dolog hibádzik: egyrészt ugyanez a város jelentős konfliktusok árán évtizedeken keresztül kénytelen volt befogadni kétezer katonát (noha a kalocsai eladó lányok száma nyilván behatárolt volt); másrészt most bizony háborús helyzet van: szövetségeseink harcban állnak. Az ügyvivő azt is fölemlegeti, hogy a kalocsai előfelvételis fideszesek tapasztalatból tudhatnák, hogy „az egykori forradalmi ezred épületegyüttese csak a menekültek börtönszerű bezárására alkalmas” – azaz fölfedezi a spanyolviaszt, hogy a „forradalmi” laktanyákban az őrtornyokból legalább olyan nyomatékkal pásztázták a benti renitenseket, mint a potenciális külső behatolókat. Az viszont merő rosszindulat, hogy a hajdani „táposok” az akkori megaláztatásaikért most szerencsétlen afgánokon akarnak „különös borzongással” bosszút állni. Innen már csak egy aprócska ugrás az okfejtésben a „laktanya= koncentrációs tábor” nagyvonalú képlete, s a virtuális ügyvivő az orvossággal is előrukkol: „Miért nem lehet szétszórtabban, kisebb csoportokban, esetleges befogadókat felkutatva, őket érdekeltté téve hajlékot nyújtani?” Nem világos ugyan, hogy kétezer menekült emberséges elhelyezése miért volna „a kormány tábori csendőrséget mímelő rendpártiságának” bizonyítéka; illetve ha kétezer menekültet elutasít a lakosság, miért fogadna be mondjuk kétszázszor tízet (hacsak érdekeltté nem teszik a szorzásban) – de tegyünk egy próbát. Nem tudom, a virtuális ügyvivőnek van-e valóságos hajléka – de ha igen, akkor rajta, mentesítse szerény mértékben a kalocsaiakat! Legyen esetleges felkutatott befogadó; idegenbarát elveivel tegye érdekeltté magát! Sőt, szórjon szét néhány száz afgánt kisebb csoportokban az egész párt. Ha csak minden ügyvivő hazavisz egy családot, már mennyivel könnyebb lesz az élete a kalocsai párttársnak… (Persze ha megint csak a kormánynak adnak tippeket, nehéz lesz rácáfolni az imént már említett Kövér Lászlóra, aki egy ízben „a Gellérthegyről leruccant jogvédőkről” beszélt. Mint ahogy hitelt kell adni ama történetnek is, miszerint az egyik SZDSZ-ügyvivő kikérte magának, hogy gyermekét egy cigánygyerekkel ültessék egy padba az iskolában.) Amennyiben Gyekiczki jó példával jár elöl, négyzetméter-arányosan magam is annyi szétszórt afgánt fogadok be az otthonomba, mint ő. Az élet pedig vidámabb lesz, mint egy kalocsai hímzett terítő…
*
Az újságokban rasszista, uszító címek szerepelnek; kiírják a kiskorú megerőszakoltak nevét; hírt adnak az elevenszülő tyúkról. Ágoston Hugó, az erdélyi Krónika című napilap jó tollú publicistája e korántsem egy szinten álló jelenségekkel jellemzi az aggasztó romániai sajtóállapotokat. S vajon az anyaországi sajtóban mi állna meg ebből? A kiskorúak jogai már tiszteletben tartatnak, a rasszizmus áldozataié még nem mindig. Ami pedig az elevenszülő tyúkot illeti – bulvárlapjainkban garantáltan az első oldalra kerülne, öklömnyi szalagcímmel…