KOPOGTATÓ

Aki emlékszik még a múlt évszázad ötvenes éveire, emlékeznie kell a városi utcák és terek vándorainak utolsó mohikánjaira is. Járták még ekkor a szűk sikátorokat meg a gangos udvarokat a handlék, a verklisek, a drótosok, az énekes koldusok meg a köszörűsök. Azóta nagyrészt elfogytak, csak kiáltozásuk és pattogós muzsikájuk emléke maradt meg.

Korábban, a boldogult XIX. században élték fénykorukat ezek az árnyékfigurák, a tisztes vándormesterségek művelői és a szélhámosság, meg a becsületes munka határmezsgyéjén egyensúlyozó kóklerek és egyéb furcsa lelkek. A hirtelen terebélyesülni kezdő székesfőváros vonzotta a végvidékek nincstelenjeit és sanda szerencselovagjait, akik valósággal elözönlötték a Pest-Budából Budapestté növő metropolist. Voltak ugyan olyanok is közöttük, akiknek ekkorra lejárt az idejük. A közvilágítás fejlődésével kenyerüket veszítették például az éjszakai lámpahordozók, akik korábban a tehetősebb urak és hölgyek előtt világították meg a vaksötét utcákat és tereket. De csődültek a helyükbe újabb mesterségek művelői.
Se szeri, se száma e tarka vándorkompánia korabeli képviselőinek. Rikácsolva járták a várost lajtos kocsijukkal a Duna-víz-árusok, a tejesasszonyok, korabeli nevükön: milimárik. A gyümölcs- és csemegekereskedők. Utóbbiak nagy része rác volt, mai szóval: szerb. Házról házra caplattak az olaj-, meg a – többnyire tót, azaz szlovák – fenyőmadárárusok is. Kedvelt csemege volt a fenyőmaggal táplálkozó „húrosrigó” pecsenyéje. Jöttek-mentek a szintén felvidéki, vagyis bocskorban caplató szlovák pálinkakereskedők. Az alkalmi virsliárusok meg a harsány perecesek. Kézikocsiját tolta a fagylaltárus, egyike azon keveseknek, akiknek vándormestersége mindmáig kitartott, ha manapság gépesített formában űzik is. A téli városkép elmaradhatatlan alakjai voltak a vastag bundába bugyolált gesztenyesütő nénikék, akiknek, pontosabban szólva: parázson illatozó szelídgesztenyéiknek illata messziről figyelmeztette a csellengőt a téli csemegére.
A házi szövésű lenvászonnal kilincselő – főleg szintén szlovák – árusok közé egy-egy vándorpatikus is keveredett, nagytudományú férfiú, aki csizmásan-kalaposan kínálta patikaszereit, gyógyfüveit és csodaszereit, amelyek tarka választékában a kólikától a szerelmi ínségig, a bélhuruttól a hajhullásig mindenre akadt „biztos” hatóanyag. A kosaras tótok meg a cirokseprűsök áruikkal a vállukon botorkáltak házról házra. Hasonlóképp a bögreárusokhoz, a köszörűsökhöz meg az ablakos tótokhoz. Utóbbiakra, ahogy a perecesekre meg a kefekötőkre is, ma már csak egy-egy epés mondás emlékeztet. A plakátragasztók néma mestersége mellett az egyéb „papírfoglal-kozások”, a ponyvaárusok, a rikkancsok, a planétásemberek és a sorsjegyárusok már zajosabbak voltak. A ponyvaárusoknál kapható volt a kalendáriumok mellett ezernyi ezer kaland- és rémtörténet, lidérc- és csodaeset leírása, álmos- meg csillagjóskönyv. A planétások pedig, akiknek papagája húzta ki a nyájas érdeklődő számára az „igazmondó szerencsecédulát”, jósoltak a szende lányoknak gazdag lovagot, a nincsteleneknek vagyont, a betegeknek gyógyulást – kinek-kinek azt, amiben láthatóan hiányt szenvedett.
A házak kapui fölött ott díszelgett ugyan a felirat – itt-ott ma is látható a kopott tábla: – Házalás és koldulás tilos! Hier ist hausiren und betteln verboten! –, a város színes és ötletes vándorai, akik mára emlékké fakultak, fittyet hánytak a zordon figyelmeztetésre, és űzték napkeltétől napnyugtáig a maguk zajos kuncsorgómesterségét.