PÁVAÓL

Viaszbabák
Majdnem zavarba jöttem, amikor egy férfi kollégám atyailag közölte, hogy miután betöltötte az ötvenedik életévét, egészen másként szemléli az élet dolgait, ő komoly (inkább fásult – gondoltam magamban), és egyébként öregszik, vagyis megérett arra, hogy bölcs intelmeivel a továbbiakban eligazítson.
Csak néztem rá, lázasan fürkészve ötvenéves arcvonásait, hogy mit is vár tőlem. Szerencsére az utolsó pillanatban elcsíptem a szeme sarkában a fájdalmas fényt, amely visszatartott attól, hogy a képébe röhögjek. Amolyan bunkó módon, hogy lehetőleg a kellő vadalany benyomását keltsem célját kereső bölcsessége előtt. De megtorpant bennem a pátosz ellen ágaskodó játék, s inkább elnéztem a válla fölött, a levegőbe, a megrendítő felismerés számomra fölfoghatatlan körvonalait kutatva.
Azt hiszem, ezzel elégedett volt, bár beszélgetésünk után úgy vonszolta el ötven éve sötét uszályát, mint az élet özvegye. Nahát, nahát – töprengtem, maholnap én is ötvenéves leszek, s kezdhetem komolyan venni magam, sőt másokat is erre kell sarkallnom, mert különben soha nem jövök számításba.
Egyébként nem vagyok fogékony a születésnapok püthagoreus átszellemítésére, a múló időt a nőkön mérem le. Általános és középiskolás korom nagy szerelmein, az egykorvolt diáklánydémonokon. Akikre valaha sóvárogtam, s képzeletben százszor lepofoztam a hülye fiújukat, azt a kifent majmot, aki sokkal szebb, mint én, de hát nem veszi észre a drága nő, hogy nem méltó hozzá ez az üresfejű hólyag, csak én, csak én, csak én?
Gyermek- és ifjúkorom nagy női valami hipnotikus ostobaságtól fertőzötten suhantak el mellettem, s részeltették kegyeikben – a másikat. Talán nem voltam elég szerény: elég lett volna figyelmesen a tükörbe néznem, hogy tudjam, jár-e nekem ezekkel az adottságokkal egy bombázó, egy tankerületi szépségkirálynő. Nyilván nem, s csak felajzott testem és lelkem lovalt bele kínos „megmérettetésekbe”.
És teltek-múltak az évek. A régi, ki sem nyílt szerelmek bálványozott nőalakjaival gyakran találkozom az utcán. Elformátlanodtak, mint a napon felejtett viaszfigurák, arcuk szétfolyt, vagy közönségessé töredezett, egy vagy két, utálatosan nyávogó kölköt ráncigálnak, akik tisztára az apjuk, aki a huszonvalahányadik szépemberként elvette őket, s most iszik vagy csalja mindnyájukat, vagy mint a strandmatracot a vízen, finoman ellökdösi magától, hogy szabadon úszhasson. Jóságos kékszakállú hercegként járkálok a várban, és lesem a halott asszonyokat. Némelyik nem tudja, mi történt vele, azt hiszi, hogy mint különleges szépségű bogár, beleforrt az idő borostyán ékszerébe. Lompos őzek, sáros madarak, esőkiszálkásította macskák…
Én is megcsúnyultam, így ötven felé mást nem is igen tehet az ember. Ebből a természetes inkognitóból bámulom ifjúkorom szerelmeinek lerombolt szobrait, ezt a mementóként szétterülő szoborparkot, s jelen helyzetemtől elvonatkoztatva mormogom: másképp is történhetett volna. Ha megérem az ötvenet, rájövök, hogy nem, minden szabályszerűen esett meg velem. Anélkül, hogy tudnám a szabályokat.

Jövő idő
Félek a fogorvostól. Legyen bár sápkóros zsokéjelölt vagy égbekiáltó melák, és az is mindegy, hogy időhúzó nyájassággal, lábujjhegyen csörgeti a fogóit, vagy zord szakemberként a mellemre könyököl, és azonnal vésni kezd. A fogorvos semmilyen alakváltozatban sem a barátom, legfeljebb a megmentőm, aki még a sorozóorvosnál is bizalmasabb dolgokról értesül (tolja le a nadrágját, hajoljon előre, húzza szét a fenekét). Ismeri 32., 31., 30. stb. külön egyéniségű, állkapcsomba ágyazott, fájdalmas csontomat, időnként kicibál egyet-egyet, a maradékot csiszolja, fúrja, gyötri, vagyis jót akar, ha belegebedek is.
Űrhajósszékéből a fényes fájdalom szférájáig repít, míg zuhanyrózsa alakú, kicsiny napjának hideg fényébe bámulok ordításra terpesztett arccal, markolom a karfát, s várom, hogy égboltnagy sötét alakja mikor tűnik el a horizontról. Zümmög és sziszeg a fúró, terminátorkarját ő vezeti a szájüregembe, ebbe a feltárult sebbe, ahol parányi szilánkokat tördel a gép szédült forgása. Orromig csap az égett csont és a fertőtlenítő szaga, zsibbadt szám a fülemig feszül; csak nem kiáltani, már csak néhány perc, és vége. Nem, nem török meg, nem árulom el, hogy hová bújtak a partizánok a hegyekben, ki készítette a röpcédulákat, nem ismerem el, hogy bűbájos vagyok, és szerződést kötöttem az ördöggel, nem tudom, hogy hová rejtették a mikrofilmet, ki a főnök, mikor érkezik a szállítmány, mi az összekötőm neve.
Aztán valahogy mégis megnyikkanok, kieresztek egy fájdalmas áá-t, hadd érezze a keze alatt az élő anyag vergődését, a romló fogak emberi eredőjét, és tudja, hogy felelős értem. Legyen valami visszajelzés, a méltóságról lemondó méltatlankodás. Te állat – gondolom én –, te állat – gondolja ő. Viaskodunk: én a fájdalom hullámaival, ő a doktor uras, fehér szakszerűség és a férges fog közé bújt emberi tényezővel, hogy nekem ez nem jó, de hát ő nem pszichológus, tehát ne zavarjam a nyafogásommal, máskor egyek almát, mossak fogat, most pedig mondjam a néma áá-t, mert kint már ül egy beinjekciózott szerencsétlenség. Viaskodunk és viselkedünk. Aztán egyszer csak kész, öblíthetek. Túlbuzgón teszek mindent. Szép a világ, szinte mámoros vagyok. A doki tovább csörgeti a hegyes vasakat, hallgatja a fecsegésemet, majd az ajtóig kísér, de nem szól, hogy érzéketlen szám sarkából le kellene törölni a nyálat. Jól van az ott, pont ilyennek képzelt. Nézünk egymásra nyájas utálkozással. A pénzt szálanként olvasom le a markába, foghúzáslassúsággal. Néhány idős ember, aki a váróteremben ül, egyetértően bólogat. Ez aztán a bátorság! – lengetik felém foghíjas mosolyukat. No igen, szédülök ki a szabad ég alá, nem félek.
Pedig valahol mélyen ott motoz bennem a rémület, hogy ha már nem lesz fogam, mert mindet kinyűtte a doktor, s mégis odakerülök fájdalmas műhelyébe, vajon mit kezd velem, mivel kárpótolja magát az üres és fonnyadó ínyért? Hogyan folytatódik a kezelés, ha egykor rám csukódik a párnázott ajtó? Attól félek, megtudom.