Pozitív hatású a státustörvény

A határon túli magyarok mintegy hatvan százaléka érzi úgy, hogy legalábbis néha hátrányos megkülönböztetés éri szülőföldjén, ebből tíz százalékuk pedig visszatérő és erős diszkriminációt jelzett – számolt be a Magyar Nemzetnek Gereben Ferenc művelődésszociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára az Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban és a Kárpátalján az utóbbi években végzett felméréséről. A szakértő szerint a státustörvény csökkentheti ezt a hátrányos helyzetet.

A vajdasági magyarok kétharmada élt meg már diszkriminatív helyzetet, derült ki a tavaly tavasszal reprezentatív mintán végzett felmérésből. A kárpátaljai magyarok hatvankét, a felvidékiek hatvan, míg az erdélyi magyarok ötvenhárom százaléka érezte úgy, hogy nemzetisége miatt hátrányokat szenvedett élete során, fejtette ki Gereben Ferenc. A szakértő szerint az átlagosan hatvan százalék körüli arány mindenképpen magasnak mondható. Megemlítendő még, hogy ez az érzés a szórványban és a tömbmagyar területeken egyaránt megtalálható. A munkanélküliek átlag feletti arányban panaszkodtak hátrányos megkülönböztetésre, ami azt valószínűsíti, hogy az álláshoz jutásban is szerepe lehet a nemzetiségnek, vagy legalábbis a megkérdezett kisebbségben élő magyarok ezt így érzik.
A makacsul érvényesülő hátrányos megkülönböztetés ugyanakkor növelheti az identifikálódás vágyát és szándékát. Ha az identitásköreimet megkérdőjelezik, ha az átlagosnál rosszabbak az esélyeim az előrejutásra, a társadalmi megbecsültségre, akkor jelentkezhet az azonosságtudat kiépítésének fokozott szükséglete, sőt esetenként az elittudat kialakulása is – emelte ki Gereben a diszkriminációra adott egyik tipikus válaszreakciót. A különböző identitástípusok közül, amelyeket a kutatás felállított, az erdélyi magyarokra egyébként a cselekvően vállalt identitás volt a legjellemzőbb. Megfigyelhető volt, hogy akiket visszatérően ért diszkrimináció, azok az átlagosnál nagyobb eséllyel sorolódtak be ebbe a kategóriába. Ez azt jelenti, hogy a magyarsághoz tartozás számukra küzdelem, helytállás, feladat, olyan érték, amelyet a hátrányos helyzet ellenére védeni, őrizni, ápolni kell, illetve az identitást át kell hagyományozni a következő generációkra. Sokkal kisebb volt azoknak az aránya, akik a maguk magyarságát teljesen negatívan, vagy reflektálatlanul, közömbösen élik meg, s azoké is, akik a „beleszületés” egyszerű tényével magyarázzák.
Ami a nemzeti önkép milyenségét illeti, a kilencvenes évek elején végzett vizsgálatok tanulsága szerint azokban a régiókban, ahol a kisebbségekre különösen erős nyomás nehezedett, a kollektív önkép az átlagosnál lényegesen pozitívabb volt, ahol pedig a kisebbségi viszonyok demokratikusan alakultak – Ausztria, Szlovénia –, az ott élő magyarok önképe sokkal kiegyensúlyozottabb volt, vagyis az önértéktudat mellett jól érzékelhető önkritikával is rendelkezett. Ismételten úgy tűnik tehát, hogy a reálisabb önszemlélet a demokrácia luxuscikke, míg a diszkrimináció ellen a nyomás alatt lévő csoportok kénytelenek megnövelt öntudattal védekezni. A művelődéskutató szerint a határon túli magyarság Trianon óta – az anyaországi pedig a Rákosi-diktatúra óta – kisebbrendűségi komplexussal küszködik. Ez többek között abban is megnyilvánul, hogy állandóan attól félünk – a dolgok igazságtartamától függetlenül –, ha ezt vagy azt mondjuk, illetve tesszük, akkor megsértjük a környező államok érzékenységét. Természetesen senkit nem szabad sértegetnünk, és ügyelnünk kell mások jogos érzékenységeire is, de ez nem lehet gátja annak, hogy amit az emberi és demokratikus jogok megkövetelnek a kisebbségekkel való bánásmódban, azt az anyaország és maguk a határon túli magyar kisebbségek ne követeljék meg az elszakított nemzetrészek számára – ecsetelte a szociológus. Hozzátette: a státustörvény éppen azt üzeni, hogy Magyarország felelősnek érzi magát a határon túli magyarok iránt. A határokon kívül rekedt magyarok nem tehetnek arról, hogy számos anyanyelven elérhető érvényesülési, tanulási stb. lehetőséget elveszítettek. Budapest pedig most nem tesz mást, mint ezeket a hátrányokat próbálja meg némileg kisebbíteni, például az anyanyelvi felsőoktatás lehetőségének gazdagításával – véli Gereben, aki a státustörvényt erkölcsileg, kulturálisan és politikailag is indokoltnak tartja. Mint mondta, meglehetősen furcsa a többség részéről az az érvelés, hogy a jogszabály rá vonatkozóan diszkriminatív. „Bocsánat, de abban a relációban, amelyben a kisebbség támogatást kap, a többség előnyt élvez. Csak arról van szó, hogy a törvény bevezetésével csökken valamelyest a többség előnye, hiszen a kisebbség már nem lesz annyira hátrányos helyzetben. Nem helyes úgy érvelni, hogy ha a domináns szerepből adódó előnyből valamit elveszítek, azáltal hátrányba kerülök. Aki így érvel, az – bármit állít – valójában mindenképpen uralkodni akar a kisebbségei felett, és nem egyenrangúként, demokratikusan együtt élni velük – hívta fel a figyelmet a szakértő.
Az ezredforduló táján végzett felmérések szerint egyébként a nemzeti önazonosság-tudat és
önkép valamivel tudatosabbá és pozitívabbá vált, miközben az identitástudat érzelmi elemei – a tevőlegesség javára – némileg visszaszorultak, s ez bizonyos értelemben az anyaország polgáraira is érvényes. (Igaz, csak részben: egy másik tendencia szerint ugyanis itthon nőtt a közöny és az ellenérzés az identitástudat problematikája iránt.) Vagyis a Kárpát-medence magyar népcsoportjai kezdenek magukra találni, és ha nem is ellentmondásoktól mentesen, de erősödött körükben a kultúrnemzeti összetartozás-tudat – fejezte be fejtegetését a Pázmány- egyetem tanára.