Táncoló dervisek a Vízivárosban

Wratislaw Vencel cseh báró és kalandor 1591-ben egy Bécsből Konstantinápoly felé tartó hajón érkezett Budára. A hajót – és rajta követeit – II. Rudolf császár küldte a szultánhoz, II. Murádhoz, de a vízi alkotmány Budán is kikötött, ahol ekkor a török volt az úr. A cseh ifjú a császár engedélyével utazott, és végső célja az volt, hogy elzarándokoljon Konstantinápolyból Jeruzsálembe. A budai pasa nagy csinnadrattával, fellobogózott hajókkal fogadta a császári követet és kíséretét.
Ha már Budán járt, Wratislaw Vencel úgy gondolta, körülnéz egy kicsit. Élményeiről utóbb könyvet is írt, amelyben beszámol a török hódoltságba szédült hajdani büszke város számtalan furcsaságáról. Leírja, hogy a Duna partján meredező „magas sziklahegyet” (a Gellért-hegyet) nyugat felől szőlőparcellák borítják. Ez tetszik a cseh ifjúnak, ám amit a budai Várban tapasztal, az igencsak elkedvetleníti. Ahogy feljegyzi: „Valamikor Buda külvárosaiban is voltak szép épületek, a magyar királyok és főurak palotái, ezek helyén azonban ma csak romok láthatók. Ami belőlük fennmaradt, s némiképp lakható, azt a törökök kaszárnyának használják.” Kaszárnyának ám, de hogyan? „A katonák alig kapják meg a mindennapra valót, ezért olyan szegények, hogy lakóhelyükön nincsen mit őrizzenek. Ha a tetőn valahol átcsorog a víz, egyszerűen áthurcolkodnak a vár másik részébe, ahol ideig-óráig száraz fekhelyet találnak maguknak. Ez lett Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás tündöklő palotáiból!” Hozzáteszi még a cseh főúr és jószemű világcsavargó: jellemző a török birodalomra, hogy a pasák és más főemberek pompás kastélyokban élnek, a köznép azonban nyomorult viskókban tengődik.
Beszámol továbbá a budai fürdőkről, és hogy a vár alatti Vízivárosban „tíz török ugrándozott körbe-körbe összefogódzva, papjukkal a kör közepén. A gyülekezet ide-oda forgott, kiabált, olyan hevesen és addig, amíg a lélegzetük el nem állott. A törökök úgy képzelik, ha ilyen ugrabugrálástól és lármától elkábul valaki, azt isteni sugallat éri.” Ezek a furcsa táncosok a „kerengő dervisek” voltak, egy muszlim szerzetesrend tagjai. Kétes emléküket őrzi nyelvünkben az „üvöltő dervis” szókapcsolat.
Báró Wratislaw Vencel azt is elmondja, hogy Budán tartanak ugyan keresztény szertartásokat is egyik-másik templomban, de például a harangszót betiltották a törökök. (Tegyük hozzá: Kárpátalján ugyanezt tették a huszadik század második felében az oroszok is.) Az egyik református templom tornyában még „óraművet” is megcsodál, „az elsőt és utolsót, amit a török birodalomban láttam” – fűzi hozzá epésen.
Ezután meghökkentő élményét meséli. Egyik útitársa, egy krétai illetőségű férfiú, felvette a muszlim hitet. „Ennek jeléül kalapját földhöz vágta, zsebkésével átszúrta, összetaposta, majd pedig a Dunába dobta...” Ekkor a janicsárok turbánt kötöttek a fejére, és nagy hűhóval felvitték a budai várba. Utazónk sejti persze, hogy mindez képmutatás, hiszen a derék krétai, akit Belló Miklósnak nevez, azzal a szándékkal vette fel új hitét, hogy eljuthasson Konstantinápolyba (Sztambulba), ahol a fivére fogságban sínylődik.
Krónikásunk ezután tovább hajózik a császári küldöttséggel, a szerencse azonban elpártolt tőle. Egyrészt pestisjárvány tombolt a török birodalomban, másrészt időközben a szultán és a császár viszonya megromlott, ezért az egész követséget letartóztatták. A peches bárót is csak hosszas huzavona után – és jókora váltságdíj fejében – engedték szabadon. Végül azonban csak sikerült hazatérnie, és beszámolnia nem mindennapi kalandjairól.