Tisztelt Szerkesztőség!

Kisdoktor, nagydoktor és a PhD
Tekintsük továbbra is irányadónak a magyar helyesírás szabályait!

A Magyar Nemzet 2001. augusztus 23-i számának Anyanyelvünk rovatában Balázs Géza, az ismert nyelvművelő fontos rövidítések (dr., Dr., PhD) helyes írásmódjára irányítja a figyelmet, de cikkébe néhány tévedés csúszott. A helyesbítés megértéséhez az egyetemtörténetből kell kiindulni.
Doctor – a rómaiak a tanítót, a középkorban a tudós egyházatyát nevezeték így. 1150-től a párizsi és a bolognai, majd a többi egyetem teológiai, jogi, orvosi karai avattak doktorokat (dr. theol., dr. iur., illetve dr. med.), amit nevük előtt feltüntettek. A negyedik kar, a filozófiai a XVIII–XIX. századig előkészítő jellegű volt, amit mindenkinek el kellett végeznie, ha valódi egyetemi karra kívánt beiratkozni. A filozófiai jelző félrevezető (mind a mai napig!), mert mást takar, mint amit sejtet.
Eredetileg a „hét szabad művészetet” (grammatika, retorika, dialektika; aritmetika, asztronómia, geometria, zene) tanították e karon, majd az idők folymán kiegészítették tantervét egész sor tudományág alapismereteivel: a „természet három világával” (ásványtan, növénytan, állattan), továbbá matematikával, fizikával, mechanikával. Tanultak még történelmet, földrajzot, nyelveket stb., mert e kar – mint a jó kotlóstyúk – maga alá fogadta mindazokat az új ismereteket, amelyek a három valódi egyetemi kartól idegenek voltak. Így kapott tanszéket a budai egyetem bölcsészeti karán 1777-ben a mezőgazdaságtan és létesült ugyanezen a fakultáson 1782-ben a mérnöki intézet. Európa jelesebb egyetemein a XVIII. században, a Habsburg Birodalomban – így nálunk is – csak 1850-ben kapott a többivel azonos egyetemi rangot a filozófiai fakultás: s aki itt szerzett doktorátust, a filozófia doktora (dr. phil) lett még akkor is, ha történetesen földrajz vagy állattan főtárgyból doktorált.
A XIX. század második felében igen sok amerikai diák tanult Európában, különösen a tekintélyes német egyetemek bölcsészeti karait kedvelték, és sokan doktoráltak. A tanszékhez tartozó jól felszerelt szemináriumok – intézetek – egyik feladata az volt, hogy bevezessék a hallgatókat a tudományos kutatás módszereibe, de a már végzettek is engedélyt kaphattak arra, hogy használják az intézet könyvtárát, a laboratóriumot, és részt vehettek az intézet munkjában.
Az ifjú amerikai doktorok hazatérve igyekeztek a német mintát saját egyetemeiken – kissé módosítva – meghonosítani. Először 1861-ben a Yale Egyetemen, majd másutt is alakultak doktorképző intézetek, s a végzettek megkapták a latinról kissé pongyola angolsággal fordított (az irodalmibb Doctor of Philosophy helyett) Philosophical Doctor címet, a PhD-t. Ezt az amerikanizált doktori képzést és címet hozta vissza az öreg földrészre néhány ország, köztük mi is. Nálunk a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény (Ftv.) intézkedik a doktori képzésről és a habilitációról, e címek rövidítésében azonban következetlen. A 100. § megengedi, hogy a doktori fokozattal rendelkező személyek nevük mellett, címként a „doktor (PhD) vagy Dr.” rövidítést használják. A törvény habilitációs eljárásról szóló 7. fejezete 26. § (4) bekezdése alapján azonban a bizottság „a dr. Habil.” cím (így, és nem Dr. habil. rövidítéssel mint B. G. írja) megadásáról dönt! Tehát a PhD birtokosa nagy Dr.-t használhat neve mellett, ám, ha a Dr.-i címet viselő személyt habilitálják, csupán kis dr. jár a Habil (miért nagy H?) elé!
A törvényalkotók valószínűleg nem ütötték fel A magyar helyesírás szabályainak a 11. kiadását. Ugyanis ennek a 153. pontja rögzíti: a dr. rövidítést csak kiemelt helyzetben (aláírásban, levélcímzésben, oszlopba rendezett névsorban stb.) és mondat elején nagybetűvel, mondat belsejében azonban kisbetűvel kell írni.
A nyelv védelme – a rövidítések helyes írásmódja is idetartozik – közügy! Kívánatos, hogy az MTA és az illetékes tárcák közös cselekvése vessen véget e nyolc éve tartó bizonytalanságnak. Addig pedig azt javaslom, tekintsük továbbra is irányadónak a magyar helyesírás szabályait. Annak nincs akadálya, hogy a PhD birtokosai nevük után címük rövidítését feltüntessék, kiejtésére azonban a pé-há-dét ajánlom, hasonlóan más közhasznú rövidítéshez. (Könnyen bajba juthat az, aki szorult helyzetében a „dabljúszí”-t keresi W. C. helyett.)
Végül még egy doktor: az MTA doktora rövidítése nemzetközi használatban nem DrSc, hanem DSc (Doctor of Science). dr. Walleshausen Gyula, a BKE könyvtárának nyugalmazott főigazgatója, Gödöllő

Jó-e a tudományos fokozati rendszer?

Balázs Géza tollából „Kisdoktor, nagydoktor” címmel a Magyar Nemzet augusztus 23-i számában figyelemre méltó cikk jelent meg a tudományos címeknél tapasztalható zűrzavaros helyzetről. A zűrzavar kiindulópontja kétségkívül 1951-re vezethető vissza, amikor is az addig egységes tudományos képesítést: az „egyetemi magántanárit” a szovjet eredetű kandidátusi fokozattal váltották fel. A régi tudományos képesítés birtokosai „damnatio memoriae” alá estek, miként a régi tudósok gúnyolt művei az új vallási ideológiák megszületése után. Ez nyilvánvalóan a párt értékítéletét jelentette, és a nem szocialista beállítottságú professzorokkal szemben a félreállítás tökéletesen és gyorsan működött.
Az újszerű tudományos fokozat bevezetésével a Tudományos Minősítő Bizottság útján a magyar tudomány fejlesztését elkülönítették egyetemeinktől és ezzel az európai tudomány rendszerétől, minthogy felszámolták az egyetemek autonómiáját. Az egyetemi doktorátus megmaradt, mint „kis doktorátus”, de csak néhány foglalkozás jelölésére (jogász, orvos, állatorvos), más karokon pedig csak kezdeti tudományos teljesítmény elismerésére, amely azonban visszavonható is volt. Az igazi tudományos fokozat: a „nagy doktorátus”, ezentúl nem az egyetemi, hanem az Akadémia által adott kandidátusi és doktori fokozat. 1951-től a „tudományok kandidátusa” és „doktora” az érvényes fokozat. Ezzel a régi egyetemi címek megszűntek. Ezek viselői eddigi munkásságuk alapján kérhették az új rendszerű fokozat odaítélését (de már nem az egyetemi, hanem az akadémiai szervek által). Az Akadémiától függött, hogy ezek viselőit kandidátussá vagy a tudományok doktorává nyilvánította-e, vagy egyszerűen elutasította, amikor az elutasítottak állása is legtöbbször veszélybe került. Visszatetsző volt, hogy sokszor idős profeszszorok vagy főorvosok is kandidátusok lettek. Egy kiváló szegedi egyetemi tanár például visszaírt, hogy „én már a halál kandidátusa vagyok, nekem nincs szükségem az új címre”.
Többen voltak rajtam kívül, akik, mivel előzőleg állásukat veszítették vagy tárgyukat száműzték az egyetemi oktatásból (például egyházjogot), meg sem kísérelték az átminősítést. De voltak olyanok is, akik egyszerűen nem akartak szovjet jellegű, erősen politikai színezetű „tudományos” képesítéshez jutni.
Ezek a tudósok a rendszerváltozás után sem nyertek igazságot, holott ekkor mindazokat az intézkedéseket hatálytalanítani kellett volna, amelyek az egyetemi önkormányzat megsértéséből fakadtak. Vannak olyan magántanárok, akik a debreceni egyetem jogi karának máig tartó szüneteltetése miatt tudományos fokozatukat nem tudták elismertetni. Olyan téves gyakorlat is kezdett kialakulni, hogy a régi egyetemi magántanárokat egyszerűen „nyugalmazott” egyetemi magántanároknak titulálták és titulálják, holott egy tudományos képesítésnek nincsen nyugdíjas formája.
Sajnálatos, hogy az 1990-es évek végén a kisdoktori fokozat (a jogászok és orvosok kivételével) az ezt követő kandidátusi fokozattal megszűnt és helyére a felsőoktaktási törvény a PhD fokozatot hozta. Ez a változtatás aligha volt annyiban szerencsés, hogy miért kell valakinek filozófiai doktornak lennie, ha nem is filozófus? Kár volt új elnevezést és új tudományos fokozatot kreálni, amikor az egyetemi magántanári habilitációs rendszer 1892-től (a Műegyetemen 1935-től) jól bevált. Kár volt csak ajándékozható címmé leminősíteni. Célszerű lenne az egyetemi magántanári képesítésnek egyetlen tudományos képesítésként való visszaállítása, ezzel a kis és nagy doktorátus közti elnevezésbeli összetéveszthetőség is kiküszöbölhető lenne. Dr. Boleratzky Loránd egyetemi magántanár, Budapest

A politikai köpönyeg
forgatói
Mint a politika iránt érdeklődő, a kommunista rezsimet tiszta szívemből gyűlölő, nemzeti érzelmű asszony, szinte természetszerűleg léptem be 1989-ben az első rendszerváltó pártba, az MDF-be. Pártom azóta bizony sok megpróbáltatáson ment keresztül: szeretve tisztelt miniszterelnökünk, Antall József halála, a sok kilépés, a két pártszakadás bizony megtizedelte sorainkat. Mindezek ellenére sem nekem, sem szűkebb családi, baráti köröm tagjainak soha nem jutott eszébe, hogy pártot változtasson.
Nem így a pártvezetők! Véletlenül jelen voltam három vagy négy éve azon a nagygyűlésen, ahol Torgyán József elmondta híres mondatát: „Liberális férgek rágják a nemzet testét...”, amiből aztán hatalmas politikai vihar kerekedett. És most legutóbb mit hallok, mit olvasok? Torgyán József és mögötte a csekély létszámú megmaradt pártja a Medgyessy-féle baloldal felé kacsingat (és viszont), s még megérjük, hogy a „liberális férgekkel” együtt mennek neki a választási csatározásoknak. Ettől aztán tényleg megáll az ész!
Aztán tanúi lehettünk szintén a legutóbbi napokban a nagy baloldali összefogásnak. Az MSZP öszszefog a nagytőkés szakszervezeti mozgalmárokkal, de – ami a legmeglepőbb – a Thürmer Gyula által fémjelzett Munkáspárttal is. Amely párt nyíltan NATO- és EU-ellenes, a háborús tömeggyilkosságokért a hágai Nemzetközi Bíróság elé citált Szlobodan Milosevics barátja, Szaddám Huszein iraki diktátor politikai szövetségese (még anticionista paktumot is aláírtak!), a piacgazdaság és a tőke kifejezett ellensége, s legszívesebben visszahozná a kádári idők „aranykorszakát”. Nagy köpönyegforgatást művel e tekintetben az MSZP is, hiszen ez esetben mi lesz a sokat emlegetett szociáldemokrata szellemiséggel?
Politikus hölgyeink is szívesen forgatják pártköpönyegeiket. A kedves Liebmann Katalin, akit nemzeti hovátartozása miatt elsőnek rúgtak ki a Horn-kormány uralomra kerülése idején a tv-ből, először az MDF színeiben próbált képviselőséghez jutni. Amikor ez nem sikerült, átlépett a kisgazdapártba, ahol rögvest kinevezték budapesti pártelnöknek. Amikor aztán a kisgazdáknál is felütötte fejét a békétlenség, feszültség, a Torgyán-ellenesség, otthagyva pozícióját, beállott a reformkisgazdák soraiba. Ezek legutóbbi gyűlésén elnökké választották, s most már hozzá is kezdtek a választási kampányukhoz. Igazán szép karrier, ha meggondoljuk, tv-bemondónőből egy országos párt elnökének lenni, de hogy aztán a választásokon milyen sikert aratnak, az a jövő zenéje... Nem sikerült ez az önálló párttal való indulás Maczó Ágnesnek sem, aki szintén már negyedszer vált pártot; most ismét Torgyán dr. közvetlen hívei között található.
Még folytathatnám a sort, de nem teszem. Véleményem az, hogy ezek miatt a pálfordulások miatt – párosulva a sok korrupciós ügylettel – fordult el a lakosság oly nagy mértékben a politikától. Velem együtt biztosan sokan úgy gondolják, hogy a politikával foglalkozó emberek, főképpen a vezetők szavatartó, elvhű emberek kellene hogy legyenek. Nehezen fogható fel, hogy miért kell az elveket és a pártokat ilyen sűrűn váltogatni? Simon Istvánné, Budapest

Boros József (Gyula): Adrian Nastase román miniszterelnök szerint a jövő évi magyarországi választásokig nem várhatók látványos fejlemények Románia és Magyarország kapcsolataiban. Mit remél és szeretne Nastase? Győzzenek a szocialisták. Lehet tárgyalni a kedvezménytörvényről, hiszen úgyis egyedül vannak a szomszédos országok közül, akik elutasítják. Egyébként az EU is kéri a tárgyalást, tehát az MSZP választási veresége esetén is tárgyalniuk kell. A tárgyalások elhalasztása viszont jó kampányfogás a magyarországi választáshoz az MSZP javára. Az esetleges – választás előtti – megegyezés ne a jelenlegi magyar kormány sikere legyen, gondolja Nastase. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje tehát külföldön is jól kampányol. Bukarestben jártakor ígéretet tehetett, hogy Nastase pártjának feltételét szorgalmazzák majd az úgynevezett szocialista internacionáléba, cserébe. Nem, nem, mégsem merem ezeket feltételezni az MSZP miniszterelnök-jelöltjéről, akármennyire is „perfekt” román!
*
Kocsis Györgyi (Keszthely): Mindig vannak és lesznek is olyan emberek, akik a képességeik és az elképzelt boldogulásuk hiányát nem a saját körülményeik alakulásának tudják be, hanem a jelenlegi kormány hibájának tulajdonítják. Ezek az emberek, ha a helyi napilapokból és kereskedelmi televíziókból, rádiókból tájékozódnak, akkor véleményük megerősítését látják igazolva. Ott felelőtlen ígérgetésekről, megalapozatlan pénzosztogatásról olvasnak, hallanak. A színes napilapoktól támogatást vagy elismerést véletlenül sem kap a kormány. Vajon miért nem látják meg ezek az emberek a valóságot? Az épülő, szépülő beregi falvakat, utakat, a millió nyugati gépkocsit, a zsúfolt szupermarketekben rogyásig megpakolt bevásárlókocsikat, az emelkedő tendenciájú gyermekvállalást, a szabadságát külföldön töltő rengeteg embert? Mit nem csinál jól ez a többnyire fiatal, lelkes emberekből álló kormány? Mi volt jobb a 90-es évek előtt? A baloldali ellenzéknek az a dolga, hogy kritizáljon – de miért hiszik el az emberek, ha a szemük nyitva van? Csak az a megnyugtató számomra, hogy az egyszerű falusi emberek és az értelmiség nagy része nem így gondolkodik. Remélem, ez elég lesz 2002 tavaszán.
*
Kovács Ilona (Miskolc): A Magyar Nemzet nemrégiben beszámolt az m1 Hét című műsorának egyik érdekes közleményéről: Brády Zoltánnak, a Kapu című hetilap főszerkesztőjének az USA-ból kapott értesülése szerint 1991. aug. 20-ra merényletet terveztek Antall József miniszterelnök ellen, amelyet a CIA itt-tartózkodó kommandója hiúsított meg. 1991! A rendszerváltoztatási kísérlet próbálkozásai. Euforikus lelkesedés a győzteseknél, fanyalgás, gyűlölködés a vesztesek oldalán. Lapozgatom a korabeli sajtót, keresek valami nyomot, az eseményre utaló hírt, és íme, véletlen egybeesés? Kezemben a Magyar Nemzet 1991. július 27-i száma. Kultúra rovat. Gervai András interjúja az Amerikából hazalátogató Jancsóval. Főcím: „Merényletet” tervez egy miniszterelnök ellen. Megtudjuk, a művész-rendező jelenleg a bostoni Harvard egyetemen tanít, kint liberális szellemű kollégáival érintkezik, tolerálják a másságát (?), igen, érdeklik a hazai hírek, bár már lohad a lelkesedése, mert a hazai lapokból „vidéki szag” árad...”„... a Horthy-rendszert nem lehet visszahozni (senki sem akarta). A világ és Európa nem engedi. Egész egyszerűen nem megy, mert akkor a külföldi tőke nem jön be hozzánk. A jobboldal nem nyerhet teret. A kormánypárti politikusaink jobban tennék, ha átgondolnák, mit mondanak és mit tesznek, s akarva-akaratlanul mihez asszisztálnak. Közülük jó néhányan úgy viselkednek, mintha ők fedezték volna fel a spanyolviaszt...” Imigyen szóla a nagy Jancsó Miklós. Tervei? Vannak. Augusztusban kezdi – amerikai pénzen – Wiener Walzer című politikai krimijének forgatását, „a magyar miniszterelnököt Bécsben megöli a volt szeretője.” Érdekes, tíz év múlva, ismét jobboldali kormány idején, Frei Tamás és a Magyar Hírlap likvidálós cikke hasonló botrányt kavar. Véletlen egybeesés? Visszatérő liberális vágyálom?
*
Kaári Sándor ((Makó): Többtucatnyi ismerős nevében írok. A szocialisták egyre dühödtebben támadnak a „demokrácia védelmében”. Istenem; ennyi sületlenséget, mint az utóbbi napokban, régen hordtak össze. Egymást túllicitálva ígérgetnek, egymást hazudtolják meg, de figyeljék meg: a sarlóval vágni, a kalapáccsal ütni akarnak. Kérjük, engedjék őket minél többször megszólalni, megnyilatkozni. Az erőlködő Kovács László, a szomorú szemű Jánosi György, a kemény szakszervezeti főnök Nagy Sándor, a tűzijátékot nem néző Lendvai Ildikó, a dúsgazdag, szegények istápolója, a proletárdiktatúra reprezentáns folytatója, Medgyessy Péter, meg a többiek csak hadd beszéljenek. Minden egyes megnyilatkozásuk újabb és újabb kormánypárti voksot jelent. A magyar lakosság felnőtt, már nem ostoba, a sok sületlenséget nevetve fogadja.
*
Schulek Mátyás (Budapest): A magyar médiában legtöbbször a tálib szót halljuk, illetve olvassuk, bár hallottam a rádióban olyan nyugat-európai tudósítót is, aki 4-5 mondatnyi szövegében a tálibot is és a talibánt is használta. A szeptember 11-i nonstop műsor magyar kommentátorai a talibánt használták, nyilván mert ezt olvasták a CNN feliratán, a rádió és a televízió amerikai tudósítói következetesen ugyanezt használják napi többszöri jelentésükben, ugyanakkor a BBC bemondói tálibot. Melyik hát a helyes? Az angol nyelvben van egy -an/-ean/-ian melléknévképző, amit a magyarban nem használunk, csak igen ritka esetben. Így magyarul Karib-tengerről beszélünk és nem Karibiánról (Caribbean Sea), mediterrán világról és nem mediterráneánról (Mediterranean), trójairól és nem trojánról (Troyan,) és legfőképpen európairól és nem europeánról (European). Könynyen lehetne száz más példát is találni. Meggyökerezett egy szűk szakmai körben a fábiánus szó (a latin Fabiusból lett az angol Fabian), és múzeumokat ismerő emberek számára fogalom a washingtoni Simthsonian Intézet (Institute), amit James Smithson alapított, de az ilyesmi nyelvünkben ritka kivételnek számít. Maradjunk hát a tálib szónál, ne akarjunk fölöslegesen angol melléknévképzőt bevezetni.

Kedves olvasók!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74.