Tollhegyen

Baj van a hazai újságírószakmával, tájékoztatja olvasóit a tegnapi Népszava Juszt László segítségével. A mai zsurnaliszták pucájában ugyanis nincs vér, lusták, maflák, élhetetlenek, egy sincs közöttük, aki rendőrkordont átjátszva készítene riportot túszszedőkkel, terroristákkal és emberrablókkal, márpedig valamikor – még Juszt László idejében – alapelvárás volt az ilyesmi. (Maga Juszt László is örökké kerítéseken csimpaszkodott, kéménykürtőkön ereszkedett alá – így lett belőle Juszt László.)
Megkapja magáét a kereskedelmi televíziózás is, amely Juszt tanár úr szerint voltaképpen tönkretette a riporteri szakmát, ugyanis kazalnyi ökörséget hord halomba, ahelyett, hogy szép tisztességesen tájékoztatná a nézőt, hallgatót, olvasót. Merthogy állítólag értük van a média.
Következik mindebből, hogy Juszt László (aki annak idején a kerítésen csimpaszkodott) most vigasztalhatatlan, szomorkodik, kesereg, rossz pillanatában talán a zajló Dunának is nekimenne. Egyelőre azonban nem megy neki, helyette folytatja óráját az újságíró-iskola katedráján: „...van egy borzalmas nagy bűnük. Nevezetesen az, hogy egy iszonyú silány színvonalat szuggerálnak elfogadhatónak. A nem létező minőséget állítják modellként... ilyenre formálják az ifjúságot, s ezzel ilyenre a jövőnket.” (Itt valószínűleg könnyekre fakadt az elkeseredett szerző, de aztán – a cikk végén – ismét férfivá lett, s föltette a kérdést: Hol van a szakma mostanában?
Szerintem elég mélyen. Ha már Juszt László média-lelkipásztorként beszél hozzánk a szószékről, az már tényleg a világvége. Az abszurdum.
Ha van is igazságalapja annak, amit leír – ezt nem neki kéne leírnia. Juszt (Kezét csókolom, jóestét) László ugyanis annak az újságírótípusnak ront most neki vehemensen, amelynek egyik legjellemzőbb egyénisége Juszt László. Pechjére ugyanis láttuk, hallottuk, olvastuk. Míg bírtuk gyomorral.