Vatikáni segítség a csángóknak?

Nagy izgalmak közepette világszerte gyanús leveleket és csomagokat vizsgálnak. Ha fehér port találnak, rémület és kétségbeesés telepszik a lelkekre. A szeptember 11-i terrortámadás óta sok embernek megváltozott a viszonya a környezetéhez. Egyesek gyanakvóbbak és elkeseredettebbek lettek, mert az élet olyan kihívásaitól tartanak, amelyekre, úgy érzik, nincsenek felkészülve. Rövid idő alatt természetessé és megszokottá vált az aggodalom a felnőttek társadalmában. De mi a helyzet a gyerekek világában?
Magas, cingár fiú a kilencéves Péter. Úgy néz ki, mint akit a szülei a hidegtől is, a melegtől is óvnak. Édesapja jómódú vállalkozó, a tehetősség meglátszik a gyerek ruházatán. Öltözködésével kitűnik társai közül, ám a jól szituált családból való fiú mégsem olyan magabiztos, mint amilyennek korosztályában a hozzá hasonlók többnyire látszanak. Péter ideges, és erősen szorong. Az otthoni teljesítménykényszer, a magas követelmény és az ezzel járó szigor nyomja rá bélyegét az egyéniségére. Január óta pszichoterápiás foglalkozásra jár. Az iskolában nehézségekkel küszködik, magatartásában beilleszkedési zavarok tapasztalhatók. De nem ezért lett a riport egyik szereplője.
A szegedi gyermekklinika szakpszichológusa, dr. Szalma Ibolya elárulja: Péter volt az első páciense, akin észrevette, hogy a szeptemberi terrorcselekmények és az utánuk következő események sokat változtattak a személyiségén.
– A nagyon kedves srác mostanában sokat vitatkozik a tanáraival. Péter túlérzékeny, ebből fakad ingerlékenysége és konfliktusa az iskolai környezettel. Természetesen a szülők kérésére foglalkozunk vele. Egészen jól haladtunk a terápiával, amikor kis páciensem azzal állt elő, hogy a terrorcselekményekről akar beszélgetni velem. A kérésben nem találtam semmi meglepőt, hiszen nekem is van három gyerekem, és otthon gyakori téma, hogy mi történik Amerikában és a világban. Csakhogy Petit ez a kérdés nemcsak rabul ejtette, hanem az is kiderült: elmélyítette korábbi szorongásait. Ezt titkolta otthon, ameddig csak lehetett.
– Mi ebben a rendkívüli?
– A fiú nem tartotta normálisnak, hogy szorongása növekedett, és bebeszélte magának, hogy a családjával is megtörténhetnek hasonló szörnyűségek. Autodidakta módon képezte magát, olvasott, tisztában van a manapság gyakran használt fogalmakkal, tudja, mi az a szent háború, ismeri Mohamed tanításait és így tovább. Sokáig nekem sem említette a lelki vívódásait. De mióta tisztázódott, hogy ilyenekkel küszködik, azóta nagyon sokat beszélgetünk erről a kérdésről a foglalkozásokon. Igyekszem megnyugtatni, hogy Magyarországon nem fordulhat elő olyasmi, ami a tengerentúlon történt.
– Milyen hatással voltak a terrorcselekmények pácienseire?
– Kilenc–tizenhat éves fiatalokkal foglalkozom, és csaknem hatvan százalékuknál fedeztem fel, hogy a szóban forgó események felerősítették a szorongásaikat. Egyébként valamennyien normális fiatalok, csak túlérzékenyek, és legtöbbjük iskolai beilleszkedési zavarok miatt került hozzám.
A pszichológusnő esettanulmányokat is végzett, és megfigyelései szerint a terrorra vonatkozó reakciók korosztályonként változnak. A tizenegy–tizenhárom évesek közül többen azt panaszolták, hogy nem tudnak beszélgetni a szüleikkel erről a kérdésről. Az okok különbözőek, mégis általánosak. A felnőttek dermedten ülnek otthon a képernyő előtt, váltogatják a hírcsatornákat, s a gyerekek elbeszélése szerint tanácstalannak látszanak. Egy alaposabb elemzésből kiderült, hogy ez az észrevétel főleg az alacsonyabb iskolai végzettségűekre vonatkozik. Az értelmiségi szülők pedig azért viselkednek úgy a gyerekek előtt, mint ha mi sem történt volna, mert azt hiszik, ha nem beszélnek a borzalmakról, akkor nem zaklatják fel csemetéiket. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a struccpolitika sehova sem vezet, mert így csak tovább növekszik az aggodalom a fiatalok körében. Szalma Ibolya azt tapasztalja, azok az iskolák találtak rá a jó megoldásra, ahol a szaktanárok előadást tartanak a témáról, elemzik a terrorcselekmények okait és következményeit. A kimerítő magyarázattal meg tudják nyugtatni diákjaikat. Ennek ellenére a legtöbb kis páciens azt kérdezi a pszichológusnőtől, hogy lesz-e háború.
– A leginkább a tíz év körüliek várnak feleletet a kérdésre, mert nekik még kevés a történelmi ismeretük. A nagyobbak már differenciálnak, és tanulmányaik alapján logikai összefüggéseket keresnek.
– És mire jutnak?
– A tizenhárom–tizennégy évesek a leggyakrabban azt a kérdést teszik fel, hogy megölhetik-e őket, a szüleiket, barátaikat olyan emberek, akikhez semmi közük sincs. Ők már jobban érzik a terrorizmus lényegét, disztingválnak, világháborútól nem tartanak, de az alattomosságtól félnek.
– Ki is mondják, hogy alattomosság?
– Inkább körülírják, de jól érzik a sunyiságot, a terrorizmus lényegét. Erről beszélgetünk a nagyobb gyerekekkel a relaxációs terápiákon.
A pszichológusnő megfigyelte, hogy a tizenöt–tizenhat évesek körében erősebben jelentkezik a fenyegetettség érzése. Egyik páciense bulvárlappal a kezében jelent meg a pszichoterápiás foglalkozáson, amelynek címoldalán ez állt öles betűkkel: Halált hoz a postás. A blikkfangos cím arra utalt, hogy az USA-ban a kézbesítő több helyre vitt betegséget előidéző levelet vagy csomagot, ami a gyerek olvasatában azt jelentette, hogy ezért nagyon kell haragudni a postásra. Megkérdezte, igazságos-e, ha ezért kinyírják a postást. Szalma Ibolya szerint az agresszióról szóló műsorok esetében fennáll annak a veszélye, hogy a feliratok szinte beleégnek a gyerekek agyába. Régi nóta, hogy mennyire legyen mértéktartó a sajtó, mikor éri el azt a határt, amelyet túllépve többet árt, mint használ. Sajnos senki sem tudja megmondani, hol a pszichológiai küszöb, s a legtöbbször a jó ízlés jelenti a cezúrát. Arra a kérdésre is megpróbáltam választ kapni, vajon hosszú távon milyen nyomot hagynak a gyermekek lelkében a terrorcselekmények.
– Megtanulnak félni az agressziótól, a biológiai fegyvertől, a lépfenétől – állítja a szakember. – Ezek a fogalmak a félelmekkel együtt megmaradnak. Nem lebecsülendők a következmények: az érzékenyebbeknél később fóbia vagy pánikbetegségek alakulhatnak ki. Ezeket a negatív hatásokat úgy lehet tompítani, hogy a szülő megpróbálja felerősíteni a gyermekében lévő értékeket. Így a félelem nagy részét el lehet űzni.
A félelem kisugárzó erejét, hatását jól példázza a következő eset, amelyet egyébként több pszichológus normális megnyilvánulásnak tart a mai világban. A szegedi Adidas-bolt alkalmazottai nyitás előtt újságból kivágott Oszama bin Laden-képet találtak a kirakat üvegére ragasztva. Attól féltek, benn meglepetés éri őket, ezért nem merték kinyitni a boltot. Később is csak két polgárőr kíséretében léptek be a munkahelyükre. A polgárőrök letépték a képet, átadták a rendőrségnek, folyik a nyomozás. Ez az érem egyik oldala. A másik sokkal öszszetettebb. Nem szenved pánikbetegségben a bolt helyettes vezetője, a huszonéves Krisztin Erika, de nem titkolja, azon a reggelen olyan szorongás kerítette hatalmába, amilyet eddig sohasem érzett.
– A jugoszláv határhoz közel, Ásotthalmon lakom, s amikor a balkáni háború idején a tőlünk néhány kilométerre lévő Horgost bombázták, nem éreztem olyan félelmet, mint most. Pedig a fülsiketítő robbanás úgy hatott, mintha a házunkat is találat érné. Amikor Bin Laden fotóját megláttam, az villant át az agyamon, hogy ha hozzányúlok, meg is halhatok, mert talán fertőz. Csak napokkal később gondoltam arra, hogy valaki heccnek szánta. De az aggodalmam nem múlt el...