A föld emlékei: őshalak, mamutfogak, orsócsigák

Ha a Duna vize leapad, és nyaranként gyakran megteszi, régi korok maradványaira bukkanhat fövenyében a figyelmes barangoló. Mamutfogak, fésűskagylók, tengeri sünök és orsócsigák éppúgy előkerülhetnek az iszapból, mint ősfák kövesedett maradványai, melyeket faopálnak mondanak, de a veres jáspis, a lila ametiszt, a sokszínű ónix és az áttetsző hegyikristály kisebb-nagyobb darabjai sem hiányoznak.
Mindez „sűrítetten” képviselteti magát egy-egy Duna-parti sóderhalomban, ahonnan a szerencsés kutakodó még középkori eleink emlékeiből is kiemelhet néha egy nyílhegyet, törött cserépkupát, kőből meg vasból fabrikált ágyúgolyót és horpadt páncélsisakot. Vannak pontjai az országnak, ahol szinte keresni sem kell, a föld oly bőséggel ontja magából emlékeit. A gánti, ma már nem művelt bauxitbánya területén csigák, kagylók, tengeri sünök és őspolipok (ammonitészek) törmelékét tapossuk. Aki szerencsés, ép példányt is lelhet. A Gödöllői-dombság hepehupáin, ahol valaha a Pannon-tenger hullámai hömpölyögtek, a földből kiálló kövekben fésűs- és legyezőkagylók meg csipkés csigahéjak fehérlenek. A Tapolca melletti Nyirád mára szintén felhagyott bányája helyén a dombok szinte másból sem állnak, mint az őskori egysejtűekből (nummulites), melyek pénzérme alakúak, ezért a népi nevük: Szent László pénze.
A Balaton-felvidék néhol vereslik a „permi homokkőtől”, melyet házak és kerítések építésére használnak. E kövek a földtörténeti ókor emlékei – igaz, ősmaradványok csak ritkán kerülnek belőlük elő. Ismert és híres lelőhely, bár nem olyan ősi, mint az említettek egyike-másika, de nem kevésbé becses az ipolytarnóci, ahol kövesedett óriásfenyők és rég kihalt állatok emlékeit veti ki magából a föld.
A Buda környéki hegyek sem szűkölködnek különféle tovatűnt korok maradványaiban. A földtörténeti ókor mintegy kétszázmillió esztendeje véget ért időszakának emlékei ugyan itt nem képviseltetik magukat, a középkoréi viszont már igen. A triász tengeri mészköve alkotja a hegy némely részét. A jura időszak, de főként a krétakor csigái, kagylói és őspolipjainak maradványai itt-ott fellelhetők.
A harmadidőszak, a földtörténet újabb kora viszont a főváros környékén, Dorogon, Tokodon, Solymáron és Budakeszin nevezetes lelőhelyekkel képviselteti magát. De híresek a Martinovics-hegyi meg a Mátyás-hegyi szirtek és omladékok is, ahol korallpolipok, különféle kagylók és egyéb furcsa alakú, szobrászi leleményeket felülmúló csigahéjleletek találhatók. Csavarodottak vagy kürtszerűek, szimmetrikusak vagy meghökkentően szabálytalanok, mert – ahogy az őslénytanászok mondják – nagy volt akkortájt a természet kísérletező kedve. Oligocénkori préselt őshal-maradványok kerültek elő többek között a budai határban, az újlaki téglagyár talajából.
Az említett hajdani lények legtöbbjének magyar neve nincs is. Ugyancsak a főváros hegyeinek „lajtamészköve” őrizte meg egy nagy termetű, 20 centimétert is meghaladó fésűskagyló példányait. De találhatók megkövesedett korallok virágcsokor- és agyvelőszerű telepei, tojásdad, továbbá bordázott és domború teknőjű kagylók héjai is e kőzetfajta omladékaiban.
És ahogy közelebb és közelebb jutunk a föld rétegeit illetően jelenkorunkhoz, a leletek száma megsokasodik. Találhatók benne rovarok és ősfák leveleinek lenyomatai, itt-ott „őstermései”. Növényevő csigák vázai és „kecskekörmök”. De már a – régészeti értelemben – tegnapinak minősülő barlangi medvék, mamutok, óriásszarvasok, őslovak és kardfogú tigrisek hangulatos emléknyomai is.