A malmok és a fürdők városa, Felhévíz

Buda sok kisebb korábbi településből forrt össze. Városmagja a budai Vár környéke, a már korán betelepült Víziváros és a Vérmező felőli oldalon található Logod nevű falu lehetett. Ahogy aztán ez a városmag egyre terebélyesült, felemésztette nemcsak a közeli, de még a távolabbi falvakat is, többek között Fehéregyházát, Újlakot, Budaszentlőrincet, Kelenföldet és Nyéket. A legtöbbjére már csak egy-egy utcanév emlékeztet.
És erre a sorsa jutott a nevezetes Felhévíz is, mely a vártól északra esett. Nagyjából a mai Margit híd és a Zsigmond tér közötti területre. Meleg forrásairól, hévízeiről kapta a nevét. Volt Alhévíz is, valahol a Gellért-hegyi hőforrások táján. Miként napjainkban, a boldogult középkorban is fürdők és kórházak működtek itt. És – meleg vizek hajtotta, tehát télen is működőképes – malmok.
Itt alapítottak kórházat a XII. században a keresztes lovagok, akik – a közhiedelemmel ellentétben – nemcsak hadviseléssel, hanem gyógyítással is foglalkoztak. S ha hinni lehet a korabeli feljegyzéseknek, márpedig a leírások efelől nem hagynak kétséget: a derék lovagok tisztában voltak a ma „hidroterápiának” nevezett gyógymóddal is. És alighanem az ő tulajdonuk lehetett az a négytornyú, várforma épület is, amely később, a nem éppen jó emlékű török világban lőpormalomként működött. Berethánénak mondták a mohamedán hódítók, vagy ahogy a hetvenes évek vicce utólag elnevezte őket, „az ideiglenesen hazánkban állomásozó török csapatok”.
A törökök persze építettek is nálunk, nem csak romboltak. Főként fürdőket. A korábban itt talált medencéket és fürdőépületeket továbbfejlesztették, és Musztafa pasa jóvoltából 1568-ban létrehozták a ma is létező Malom-tavat.
Itt, a Felhévíz feletti hegyoldalon, ahol akkoriban főként szőlőművelés folyt, élt a rózsák mestere, Gül Baba. Dervis, úgynevezett „bektasi dervis” volt, mai szóval: koldulóbarát, mohamedán szerzetes. A távoli Aranyszarv-öböl partján született, ám úgy megszerette a Duna-parti várost, Budát – amit honfitársai Kizil Elmának, vagyis Aranyalmának neveztek –, hogy legszívesebben itt tartózkodott, a Duna fölé magasodó lankákon, itt ápolgatta kedvenc rózsabok-rait. A korabeli legenda szerint öregkorában hazatért, s ott érte a halál Isztambulban, a mai Konstantinápolyban. Olyan nagy tisztelet övezte a dervist, hogy koporsóját állítólag többek között maga a szultán vitte vállán a temetésekor. A lelke azonban, így tudja a kegyes mozlim hagyomány, visszaszállt Budára, s ezért emelték itt emlékezetére azt a szép türbét – temetőkápolnát –, amely ma is látható a Rózsadombon.
Bár az idő kicsit megviselte, ma sem hangulattalan városrésze Budának Felhévíz. Őriz bizonyos hangulatokat a régmúlt időkből. A Malom-tó és környéke, a Germanus Gyula-park, az öreg fürdők, meg a hegynek felfutó girbegurba sikátorok némelyike olyan, mintha a régvolt idők zárványa lenne. Az öreg házak kapui és kerékvetőkövei, ajtó felett őrködő kopott címerei és kopogtatókarikái azért maradhattak meg, mert ez a terület úgy ékelődik be az öreg Duna meg a Rózsadomb lejtői közé, hogy itt nem kínálkozott „építési terület” betonházak felhúzásához. Felhévíz tehát szerencsésebb volt, mint a közelmúltban elpusztított régi Óbuda.
Botanikai nevezetességek a Lukács fürdő mindig gyógyvízszagú udvarán álló öreg platánfák is. Ez a nálunk őshonos és óriásira megnövő fa magas kort ér meg. Bizonyos feltételezések azt sem zárják ki, hogy az itt álldogáló öreg platánok, más nevükön boglárfák némelyike még a török korból maradt meg emlékeztetőül.