A rebellis pacifista

PORTRÉ

A szolidaritás nem azt jelenti, hogy mindenre igent meg áment mondunk” – mondta Claudia Roth, a német Zöldek elnök asszonya, és újabb munícióval szolgált azon párttársának, aki az első sorban menetelve utasítja el az Egyesült Államok afganisztáni hadműveleteit, és még vehemensebben igyekszik megakadályozni a Bundeswehr aktív részvételét a terrorizmus elleni harcban. Az ötvenkét esztendős Hans-Christian Ströbelét az sem tudta megfékezni, hogy a véleményét osztó rebellis „kemény maggal” a kormányválság peremére sodorta a szociáldemokrata–Zöldek koalíciót. Ha megbukna a Schröder–Fischer-kabinet, akkor a hajdani SPD-párttag, majd a Zöldeket megelőző „alternatív lista” egyik megalapítója eddigi pályafutásának – ha nem is legfényesebb, de – legfeltűnőbb sikerét írhatná zászlajára.
A hadsereg tartalékos tüzére kiképzése során elsősorban a katonai akciók eltökélt ellenfelévé nőtte ki magát, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy politikai sortüzekkel ijesztgesse ellenfeleit. E fáradozásai nem maradtak érzékeny baklövések nélkül. A kilencvenes évek elején, a Zöldek egyik elnökeként, az iraki rakétatámadásoktól tartó Izraelbe utazott és ott kioktatta vendéglátóit: „A zsidó államot fenyegető veszély annak a politikának a következménye, amelyet Izrael a palesztinokkal meg az arab országokkal szemben folytat.” Nyilatkozata a hazai Zöldek felháborodását váltotta ki; a mai külügyminiszter, Joschka Fischer egyenesen hadat üzent neki. Kettejük párbaja azóta is tart, és a parlamenti képviselő Ströbele leginkább a Fischer elleni megnyilvánulásokkal építette ki politikai profilját, mindenekelőtt a háborúról és békéről folytatott végeláthatatlan vitában. A heidelbergi és a berlini egyetemen végzett jogász megingathatatlan baloldali pacifista. Mint védőügyvéd ő képviselte a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) elfogott és bíróság elé állított terrorista tagjainak az érdekeit.
Az Egyesült Államokat ért merénylet után ismételten szembe került a hivatalos német diplomáciával. Amíg a külügyminiszter az ENSZ előtt hangoztatta a katonai megtorlás jogosságát, addig Ströbele a Zöldek azon csoportjának élére állt, amely az afganisztáni hadműveletek beszüntetését követelte, mivel azok nem támaszkodnak megfelelő politikai koncepcióra, és elsősorban a civil lakosságot sújtják.
Ströbele oldalán a Zöldek nyolc tagja hajlott arra, hogy megtagadva a pártfegyelmet, kizárólag lelkiismeretének engedelmeskedve voksoljon. A tálibok váratlanul bekövetkezett veresége és visszavonulása fordulatot eredményezhet az ökológiai párt ellenzékeinek soraiban, és eloszlathatja a koalíciós kormány felett gyülekező fellegeket. Hans-Christian Ströbele számára azonban még ebben az esetben is megmarad a személyi érdem: az ő „tüzérségi” hozzájárulásával sikerült kirobbantani Berlinben az SPDF– Zöldek koalíció eddigi legsúlyosabb krízisét.