A szocialisták nagyvonalúsága

„Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.”

A fenti sorokat egy tiszta szívű baloldali írta. Egy olyan baloldali, akit az MSZP valamely jogelődje kizárt tagjai sorából. József Attilának csak szellemi hagyatéka maradt, nyilván ezért nem kapkodnak utána a szocialisták. Szeretnék egy félreértést tisztázni. Nem vagyok híve semmiféle kifütyülésnek. Még egy tömeggyűlésen, egy stadionban sem, s sokszorosan nem az emlékműveknél, a temetőkben. Meglehet, azt írtam a múltkoriban, hogy az MSZP érje be a kifütyüléssel, ám ezzel csak csupasz tényt rögzítettem, de nem jelenti azt, hogy helyeselném, egyetértenék vele. Nem hiszem, hogy a kifütyülés, a gyalázkodó, minősítgető bekiabálás bármilyen körülmények között a demokratikus véleményalkotás eszköze lehet. Különösen méltatlannak vélem a Mécs Imrét ért atrocitásokat, még akkor is, ha tudom, azok nem kifejezetten a személyének, hanem a pártjának, az elmaradt igazságtételnek, a balra kisiklatott rendszerváltozásnak szóltak. Megértem a füttyögők és kiabálók mély indulatait – ha megnyilvánulásukkal nem értek is egyet –, de haragjukat nem Mécs Imrére kellene zúdítaniuk. Akit ’56-os tetteiért halálra ítéltek, heteket, hónapokat töltött a siralomházban, az kivívta magának a jogot, hogy a forradalmat a saját szempontjai szerint értékelje és értelmezze. Mécs Imrének joga van megbocsátani – egyénileg. Ez nem elítélendő, hanem tiszteletet érdemlő gesztus. De nem jelenti azt, hogy a forradalom eltipróinak bűnei kollektívan megbocsáttattak. Főleg azért nem, mert a társadalom számára hallható bocsánatkérés sem hangzott el.
Szocialista politikusok váltig állítják, ők már bocsánatot kértek, megkövették a nemzetet. Kovács László azt nyilatkozta a minap, hogy „a párt megalakulása után, 1989-ben megkövették 1956 áldozatait, azok hozzátartozóit, a megtorlás elszenvedőit”. Lehet, így történt, kár, hogy senki nem emlékszik rá. Olykor maga Kovács sem. Két évvel ezelőtt még azt állította: pártja 1992-ben egy országos értekezleten, majd 1996-ban kongresszuson fogalmazta meg viszonyát ’56-hoz. Érdekes, 1999-ben nem jutott eszébe a tíz évvel korábbi bocsánatkérés. Lendvai Ildikó más emléket őriz. Szerinte az 1992-es kongresszuson kollektívan megkövették az áldozatokat, csak erre már kevesen emlékeznek. De még milyen kevesen! Talán Lendvai Ildikó az egyetlen, aki nem feledte el. Ugyanis az 1992-es kongresszuson kiadott politikai nyilatkozat egy árva szót nem ejt 1956-ról. Úgy látszik, a küldöttek bőszen bocsánatot kértek, majd azon nyomban elfelejtették az egészet. Még Kovács László is, aki meg sem említi a kongresszust, viszont felidéződik benne egy szintén 1992-ben tartott pártértekezlet, ahol valamiféle bocsánatkérés történt.
Megtörtént egyáltalán ez a felemelő aktus? Ha megtörtént is, aligha járta át mély és őszinte bűnbánat a szocialista lelkeket, ha ők maguk sem emlékeznek rá. Hogyan emlékezhetne akkor a társadalom? Hajlok arra a véleményre, hogy a szocialisták részéről semmilyen bocsánatkérés nem volt, se kollektív, se egyéni, se hangos, de még néma sem. Azok a kezdeményezések, amelyek bennük holmi bocsánatkérés-féleségként rémlenek fel, nem egyebek, mint elszánt próbálkozások a forradalom örökségének kisajátítására. Idézzük az MSZP 1991-ben készült programnyilatkozatát: „A Magyar Szocialista Párt a magyar szocialista mozgalom demokratikus hagyományainak folytatója. (…) Örököse a ’45 után éledő magyar demokrácia balszárnyának, a Szociáldemokrata Pártnak és a Kommunista Párt demokratikus erőinek. Örököse 1956 szocialistáinak, Nagy Imrének és társainak, akik a népi forradalom mellé álltak, és a hatalom feladása árán is a demokráciát választották.” Ez közönséges melldöngetés, bocsánatkérésre a leghaloványabb módon sem emlékeztet. De nem hasonlít a bocsánatkérésre az 1989-es kongresszus állásfoglalása sem. Abban kifejtik, hogy 1956 helyes értékelése elkerülhetetlen, de figyelmeztetnek is, hogy ne a múlt azonos értékelésében keressük a nemzeti megbékélés lehetőségét. Javasolják a Minisztertanácsnak, hogy október 23-át nyilvánítsa nemzeti emléknappá, valamint gondoskodjék az ártatlanul elítéltek méltányos, jogi, erkölcsi és anyagi jóvátételéről. A párt felelősségéről, bocsánatkérésről, az áldozatok megkövetéséről itt sem esett szó, csak arról, hogy az MSZP miként kívánja kezelni 1956-ot. Vajon ki hitette el velük, hogy ha ők meghatározzák viszonyukat a forradalomhoz, azzal az egész ország megelégszik, és fátylat borít a múltra? Miért gondolják, hogy a társadalom beéri olyan lózungokkal, hogy az MSZP nem utódja és nem örököse az MSZMP-nek? Persze ehhez gondosan hozzátették, hogy csak politikai értelemben nem azok. S ha nem örökösei az MSZMP-nek, akkor miért kellene bocsánatot kérniük? Miként Horn Gyula oly „találóan” megjegyezte, tőle sem kért bocsánatot senki a bátyja haláláért.
Megbékélnénk mi szívesen, ha az MSZP nem lenne utódpárt. De sajnos az. Kijelenthetik, hogy politikai értelemben nem örökösei az MSZMP-nek, de a maga anyagi valóságában felmarkolták az egész örökséget. Az alapszabályban nem feledték el megemlíteni: „A párt Magyar Szocialista Pártként való újjáalakulásával fenntartja jogi személyiségének folytonosságát.” A vagyonelszámoltatásról szóló törvény megalkotásakor ragaszkodtak ahhoz a passzushoz, hogy „a Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutóda”. Ezt azóta a független magyar bíróság jogerős ítéletei is megerősítették. Egyszer a Munkáspártot semmizték ki bírósági segédlettel az MSZMP-vagyonból, máskor a szociáldemokratákat. Ezen második perben a bíróság odáig ment, hogy az MSZP még az MDP-nek is jogutóda. A szocialisták úgy gondolják, hogy viszik a lóvét, a többieknek meg marad a szégyen. Azon osztozhatnak. Az MSZP megpróbál egyszerre kint és bent egeret fogni. De ez még nekik sem megy. Nem lehet politikai értelemben elhatárolódni, viszont a rablott holmit zsebre vágni. A bocsánatkérést sem lehet kézen-közön, mindenféle homályos utalásokkal elsinkófálni. Ha valóban bocsánatot kértek egyszer vagy többször, mi az akadálya annak, hogy megtegyék újra és sokadszor? Inkább elviselik a kifütyülést, utána meg felháborodnak és értetlenkednek, hogy miért nem szeretik október 23. és november 4. táján (sem) a szocialistákat? Ők csak nemzeti összefogást és megbékélést akarnak! A demokrácia egyik sajátossága, hogy a „jogi személyiség folyamatosságának fenntartása” bizonyos kockázatokkal jár.
Nemcsak kifütyülik a folyamatosan fenntartott jogi személyt, hanem be is perelik. Mint tette azt az ’56-os Felkelők Magyarországi Szövetségének elnöke, Hornyák Tibor, aki az MSZP-től követel kártérítést az ’56 utáni megtorlás során elszenvedett sérelmeiért. Hornyák Tibor szerint az MSZP mint az MSZMP jogutódja, anyagilag is felelősséggel tartozik a jogelőd párt bűneiért. Az ’56 utáni ítéleteket a párt nyomására és közvetlen utasításai alapján hozták meg, így bírói függetlenségről nem lehet beszélni, ezért nem az államnak kell kárpótolnia az ártatlanul elítélteket. Régi per ez, változatos formában. Tavaly a szövetség az összes ’56-os nevében lépett fel, s kért kártérítést, de azt a keresetet a Fővárosi Bíróság elutasította. A fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság a határidő elmulasztása miatt nem fogadta el. A most induló új perben Hornyák Tibor egyéni kártérítést kér, méghozzá minden börtönben töltött hónapért 300 ezer, összesen 20,7 millió forintot, plusz ennek az összegnek 1963. március 28-tól számított kamatait.
Az MSZP már bizonyságot tett egyszer bőkezűségéről és nagyvonalúságáról, hiszen 1989-ben az alakuló kongresszuson ők tették azt a gáláns javaslatot a Minisztertanácsnak, hogy az egész ország fizessen kártérítést az egész országnak okozott károkért. Úgy tűnik, ezt a „gavalléros gesztust” nevezik ők bocsánatkérésnek.