A vak kislány

Túl vagyunk az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójának megünneplésén, túl a visszhangokon. Szép gondolatok ösvényén juthattunk el az októberi–novemberi napokhoz, de akadt – mint minden ünnepléskor – közhelyekbe tornyosuló beszéd, a pártérdekek előretolásáról nem is beszélve. Magam így fogalmaznék: az emlékezés hangja, tónusa mindenkor lelkiismereti kérdés.

De nem retorikai és egyéb különbségek, máig nem csituló események taglalása vezetett a számítógép elé, hanem egy életre szóló élmény. Az élet úgy hozta, hogy a Magyarok Házába hívtak meg október 25-én, és Pongrátz Gergely mellé ültettek, szembe a közönséggel. Nem kívánkoztam én az emelvényre, de olyan módon rám parancsoltak, mint Jónásra, hogy menjen Ninivébe. Így aztán jobbnak láttam engedelmeskedni. S miközben az emlékezés folyt, a műsorközlő bejelentette, hogy – az eredeti tervektől eltérően – egy kislány szeretne verset mondani, és una voce megadják neki a szót.
A jelenlévők általános meglepetésére egy tizenhárom éves, piros blúzos, vak gyermeket vezettek a mikrofonhoz, rajta a mennyország fénye, mint a Jókai-regények kisgyerekein. Bemondta a vers címét – Márai Sándor: Mennyből az angyal –, és elkezdte mondani a hosszú költeményt. Olyan szépen és olyan egyszerűen szóltak a szavak, úgy csengett a gyermekima, mint a legszentebb fohász. Sütött a vers, bele a szívekbe. „Nem érti ezt az a sok ember, / Mi áradt meg, mint a tenger? / Miért remegtek világrendek? / Egy nép kiáltott…”
Elképzeltem ezt a vak gyermeket, Isten szegénykéjét, ahogy ott áll az Operaház színpadán a hivatalos ünnepségen, és Márai versét mondja, s a publikum a végén felállva tapsolja. A Magyarok Házában is zúgott a taps, az emberek utána nem tudtak megszólalni, mert az élmény több volt, mint egy tizenhárom éves vak kislány előadása; szimbolizált valamit, az 1956-osok megtörtségét, elesettségét, mai napig tartó fájdalmát sugallta.
Szeretném megölelni azt a pedagógust, aki a gyermeket erre a versre megtanította, és a többi gyerekkel együtt ezen a napon a Magyarok Házába elkalauzolta. Tüzet őrizni jöttek ők, észrevétlenül, s magukkal vitték egy Corvin közi hős hangját, szavait. A ház pulpitusán az egykori főparancsnok, Pongrátz Gergely felállt, lesétált a lépcsőn, és magához szorította a vak kislányt.
S az égi országútról letekintett a költő is, aki naplójegyzeteinek néhány sorát idézte: „Hiszek abban, hogy Isten, a világszellem, mindenről tud, mindent átlát, mindennek értelmet ad, mindennel akar valamit. Ámen.”
És legördült öreg, megfáradt arcán egy könnycsepp.