Aki felfedte a lépfene titkát

Értékes, számos vonatkozásban tanulságos könyv jelent meg Bruckner Győző, a magyarországi peptidkémia megalapítója, kétszeres Kossuth-díjas egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia és a német Leopoldina Akadémia tagja, az egyik legnagyobb hatású magyar szerves kémikus születésének 100. évfordulójára.

Bruckner Győző 1937-ben Szegeden állapította meg, hogy a napjainkban sokszor emlegetett lépfenebacilus tokanyaga – amelyet a szintén szegedi Ivanovics György mikrobiológus-professzor izolált – D-glutaminsavból épül fel. Ez volt a természetes anyagokból elkülönített első D-konfigurációjú aminosav. Az élő szervezeteket felépítő fehérjékből addig kizárólag csak az ezzel ellentétes térszerkezetű, L-konfigurációjú aminosavakat izolálták. Ez a térszerkezetbeli különbözőség és a Bruckner-iskola által később igazolt speciális, a természetes anyagokban ritka gamma-peptidkötés magyarázza a lépfenebacilus kivételes ellenálló képességét. A könyv szerzője rámutat, hogy ez a felfedezés – amellyel a magyar peptidkémiai kutatás indult – kedvezőbb körülmények között Nobel-díjat eredményezhetett volna.
Az 1930-as évek második fele a szegedi tudományos-kulturális élet legendás korszaka: ekkor kezdődtek a szabadtéri játékok, és kapott Nobel-díjat Szent-Györgyi Albert. Ekkor születtek Szegeden Bruckner Győző legnagyobb hatású tudományos eredményei is. Szegedi évei alatt választották meg a kémikust az Akadémia levelező (1946), majd rendes tagjává (1949), és tüntették ki a Kossuth-díj arany fokozatával (1949). Megismerhetjük a kötetből a magyar szerves kémiai kutatás kezdeteit. Az 1950–1976 közötti időszakban Bruckner volt az MTA Szerves Kémiai Bizottságának elnöke. Cselekedeteiből sugárzott a humánum. Nagy kár, hogy a tudós – szakmai tekintélye ellenére – számos esetben nem, vagy csak igen nagy késéssel érvényesíthette mindig megalapozott véleményét.
Értékes a könyv gazdag fényképanyaga, beszédesek a másolatban közreadott okmányok, bizonyítványok, kinevezési okiratok, kéziratok, dolgozat- és könyvrészletek. Kár, hogy a forrásanyag összegyűjtésénél és Bruckner hatásának bemutatásánál a szerző figyelmen kívül hagyta, hogy Bruckner Győző alkotó éveinek nagyobb részét töltötte Szegeden, és itt érte el legjelentősebb kutatási eredményeit is. Az is sajnálatos, hogy közvetlen munkatársainak, tanítványainak felsorolásával lényegében befejezi a Bruckner-iskola ismertetését, a tanítványok tanítványait (a „tudományos unokákat”) nem említi meg. Pedig a tudományos unokák, sőt az unokák tanítványai között is volt, van tanszékvezető egyetemi tanár. Az arányok megváltoztatásával és egyes adatok elhagyásával bizonyára több hely jutott volna Bruckner Győző jelenünkre gyakorolt hatásának teljesebb megismertetésére.
A hézagpótló mű igen sokoldalúan, méltón mutatja be a magyar kémia egyik legnagyobb alakját, akinek emberi magatartása, hivatástudata, tudományos eredményei sokaknak például szolgált és szolgálhat a jövőben is. Móra László könyve rendkívül tanulságos nemcsak a kémikusok, hanem a kémiában kevésbé járatosak számára is. A legmelegebben ajánlom az egyetemi hallgatóknak, az oktatóknak, kutatóknak, de a XX. századi magyar oktatási rendszer és természettudományi kutatás iránt érdeklődő nem szakembereknek is.
(Dr. Móra László: Bruckner Győző élete és munkássága [1900–1980]. Technika Alapítvány, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)