Annyi a mennyi?

Az 1999. év közepe táján, amikor a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) pénztárakért felelős jogelődje, az Állami Pénztárfelügyelet első ízben hozva nyilvánosságra a magán-nyugdíjpénztári szféra teljesítményét, az 1998. évben 3,26 százalékos reálhozamról számolt be, amit biztatónak nevezett – különös tekintettel azon tényre, hogy az év második fele a magyar állampapír- és részvénypiac addigi legrosszabb időszaka volt (ekkoriban érintett meg minket a vodkaválság szele). Ez azt jelzi, hogy még extrém tőkepiaci feltételek esetén is lehetséges növelni a pénztártagok befektetésének értékét. E reálhozamadathoz úgy jutott a felügyelet, hogy az az évben befektetett minden száz forintra 13,56 forint gyarapodást konstatált az év végén, ami 13,56 százalékos nominális hozamnak felel meg, amiből levonandó az 1998 decemberében mért 12 havi fogyasztói árindex 10,3 százalékos értéke. Így 13,56 mínusz 10,3 egyenlő 3,26, ennyi százalék a reálhozam, mondták. 2001 októberének elején ugyanez a szám köszönt vissza a felügyeletnek a magánnyugdíjpénztárak első három évének teljesítményéről készített elemzéséből (Magánnyugdíjpénztárak teljesítménye, 1998–2000. Budapest, 2001. szeptember 27., 41. l.; olvasható a www.pszaf.hu honlapon), mely arra a megállapításra jutott, hogy e három évben a pénztárak fedezeti tartalékra jóváírt befizetések 10,1 százalékos reálhozamot produkáltak, ami 3,26 százalékos éves átlagos reálhozamnak felel meg (4. o., 21. o.).
Ezt az adatot a pályakezdők kötelező tagsága és a második pillér jövendő legpóruljártabbjainak veszteségét minimalizáló normajáradék eltörlésével kapcsolatos törvényhozási csatározások során főleg kormánypárti képviselők annak bizonyítékául idézték, hogy a pénztárak harmatgyengén muzsikálnak. Mondjuk ki: nincs igazuk. Ez nem rossz hozam, nemcsak az első, az első három év, de az első és többedik évtized átlagos reálhozamaként is elfogadható. Ezt azonban maguk a pénztárak is másként gondolják, mikor nem vitatva a felügyelet számításait, pironkodva bizonygatják, hogy évtizedekre szóló megtakarításoknál nem szabad messzemenő következtetéseket levonni néhány rosszabb év eredményéből.
A baj nem a 3,26-tal van. Hanem azzal, hogy nem annyi. Kevesebb. Jóval.
Több mint két évvel ezelőtt arról győzködtem a sajtó hasábjain az Állami Pénztárfelügyelet akkori főfőit (ma már messze járnak), hogy ne méltóztassanak összetéveszteni a 12 havi fogyasztóiár-indexet az esetünkben alkalmazni helyes évi átlagos inflációval, mert ez lehet csupán eszköze a nominális reállá alakításához, s ami az 1998. évben 14,3 százalék volt (HVG, 1999/31.). Így viszont nincs reálhozam. Meghallgatásra találtam, az új felügyelet hivatkozott elemzésében már éves átlagos inflációval számolja ki az újdonat 2,97 reálszázalékot. Nem talált viszont meghallgatásra, hogy a fedezeti tartalékra hozamot számolni dezinformáció, azt csak a befizetésre szabadna, így van értelme bármit is bármivel összehasonlítani. Mivel nem így történik, kerüljön bár a működtetés kétszer vagy feleannyiba, a hozam ugyanannyi, pedig ez, ugye, mégsem mindegy. A működtetés ezen első évben pedig a tagdíjbevételek egytizedét is meghaladta, miközben a portfólió kilenctizede az általában nem túl jó hozammal kecsegtető állampapír, bankszámla és bankbetét volt, no és készpénz, ami nemhogy keveset, de semmit sem kamatozik. Ezt persze megfelelően ellensúlyozhatja a fennmaradó egytized gigantikus, 25 százalék körüli hozama, de erről szó se volt, többek között a vodkaválság okán. Hogy végül is mennyi volt a reálhozam, az nem tudható, de hogy se 3,26, se 2,97 reálszázalék, az biztos. Dettó ugyanezt mondhatjuk a felügyelet jelentette 1999. évi 8,91 százalék és a 2000. évi –1,83 százalék reálhozamról.
Azért van módunk ennél többet megtudni, mert bár az utóbbi időben erősen megritkultak a pénztárakról hozzáférhető adatok, de a tagdíjjellegű befizetés, a visszalépés és szolgáltatás stb. és az év végi vagyonérték még rendelkezésünkre áll. Ennek birtokában forgatókönyveket gyárthatunk. Feltehetjük például, hogy minden tagdíj jellegű befizetés az év utolsó napján érkezik, így a pénztár az évben elért hozama kizárólag az év első napján már pénztárban lévő pénz befektetését dicsérheti. Az 1998. év hozama nem értelmezhető, lévén végtelen, 1999-ben 2,74 százalék, 2000-ben –3,53 százalék a reálhozam. Következő feltevésünk, hogy az év első napján érkezik, így a –11,08 százalék, –3,85 százalék, –8,24 százalék reálhozamsort kapunk. Mindebből anynyit tudhatunk, hogy a szféra teljesítménye a szóban forgó három évben 29,6 százaléknál nem rosszabb, 0,6 százalék nem jobb negatív reálhozamot ért el, vagyis éves átlagban –7,77 százalék és –0,33 százalék közötti a reálhozam. Ha az elméleti szélsőértékek között a ténylegest próbáljuk közelíteni, nem tűnik életszerűtlennek évközepi (július 1.) helyett szeptember 1-jei tagdíj jellegű befizetést feltételeznünk (a befizetésre nem az év felének, hanem kétharmadának elteltekor kerül sor). Így az időszak egészére 11,2 százalék, éves átlagban 3,88 százalék negatív reálhozamot kapunk. Több mint hét százalékkal kevesebbet a felügyelet által közölt adatnál. Ez azért nem hajszálnyi.
Tévedés ne essék, a felügyelet elemzése mindig akkurátusan azt mondja, hogy hozamadatai csak és kizárólag a fedezeti tartalékra vonatkoznak, ráadásul bruttóak, vagyis még bizonyos (vagyonkezelés) költségekkel csökkentendők. Ez a hozammutató fontos a vagyonkezelő megítéléshez, de a tag szempontjából önmagában majdhogynem érdektelen. Ez azonban felejthető distinkció, s a felügyelet illetékes munkatársai kisujjukat sem mozdítják, hogy felejthetetlenné tegyék. Ennek eredményeként mire mindez a nyilvánosság elé kerül, még ha gazdasági lapokban is, hát még másutt, a szféra teljesítményeként festi rózsaszínűre vénségünk korát. De nincs ok csodálkozni, minden fontos szereplőnek ehhez fűződik érdeke. Akiknek pedig nem, a pénztárak tagjainak, pro forma tulajdonosainak, azok egyelőre képtelenek voltak a fontos szereplők listájára felverekedni magukat. De amíg eltitkolják előlük az igazat, s legfeljebb a valódit kapják, talán nem is akarják.

A szerző szociológus-közgazdász