Dermedt csend

Az Inconnu Művészcsoport megalakulása, 1978 óta több száz kordokumentumot, fotót és személyes vallomást gyűjtött össze az 1956-os forradalomról. Molnár Tamás csoporttag alábbi válogatásának középpontjában a negyvenöt évvel ezelőtti november, a szovjet megszállás napjai állnak.

November 4-én reggel a kollégiumban, ahol több társammal tartózkodtam, lövöldözésre ébredtünk. Egy idő után, amikor a szovjet tankok már elmentek a környékről, és kimerészkedtünk az utcára, körülöttünk síri csendbe zuhant a város. A közelben lévő Velence Szállóban, amelynek a kapuját betörték, az udvaron öt-hat agyonlőtt, egymáshoz közel fekvő fiatal férfit találtunk. A testüket szinte centiméterenként lyuggatták át a golyók. Akkor láttam életemben először halottat. Nem tudom, kik voltak, milyen körülmények között estek el, hova temették őket.
Bakos Ferenc
*
A pincében rejtőztünk a Vörös Hadsereg elől. Mikor megtudtuk, hogy jönnek az oroszok, feleségem és a szomszédom beásott bennünket a téli tüzelőnek tárolt szénbe. Nem akartunk orosz fogságba esni, hiszen onnan nem volt visszatérés. Rejtőzködés közben apám jutott eszembe, akinek szintén bujkálnia kellett egykor az oroszok elől. Tehetetlen düh lett úrrá rajtam, és gyávának éreztem magam. Kinek van joga ahhoz, hogy patkányhoz lealacsonyítva bujkálásra kényszerítsen szülővárosomban? Büszkeségem nem tűrte a lealacsonyító bujkálást, ezért a géppuskás oroszok az utcára kényszerítettek. A fal mellett már százával álltak a hozzám hasonló, elrabolt emberek az ijesztően pásztázó ágyú- és géppuskacső előtt. Hamarosan a Keleti pályaudvar pincéjébe indítottak bennünket, ahol földre szórt szalmán négy napig voltunk rabságban. Szerencsére a Vöröskereszt közbenjárására engem szabadon engedtek.
C. T. Banocy, Amerikában élő magyar ács
*
A szabadságharcban való aktív részvétel miatt apámat ’57-ben letartóztatták, és Székesfehérváron bűnvádi eljárást indítottak ellene. A vizsgálat során már nem ismerte fel anyámat. Nem ítélték halálra, hanem elrendelték a kényszergyógykezelését. Így került a Gyűjtőbe, ahonnét anyám felelősségére, nevezetesen hogy apámat visszatartja a politikától, 1964-ben kiengedték. Sajnos nem érte meg a változást, pedig fanatikusan hitte, hogy leszámolhat a kommunistákkal. Elmondta, hogy miként várták meg, amíg a gyerekek nagykorúak nem lesznek, hogy felakaszthassák őket. Nagy Imre titkárnőjéről is beszélt, aki azért raboskodott, mert legépelte a politikus rádióbeszédét.
Ifj. Bene László, Budapest
*
1957. március 2-án az autóbusz-megállóban egy rendőr és egy karhatalmista várt rám, akik egyenesen a rendőrségre kísértek. Ott két teherautóval érkezett részeg pufajkás várt. Hogy mi történt? Hárman voltunk „bűnösök”, ennyi kulákot tudtak összeszedni a faluban. A megvadult pufajkások, a helyi rendőrökkel együtt, órákon keresztül ütöttek-vertek, rugdaltak bennünket. Gumibotot és kábelt használtak. Este kettőnket bevittek Veszprémbe. Felállni nem tudtam, a testem kék-zöld véraláfutásos volt. Azt hittem, nyomorék maradok. Tökölre internáltak. Hiába igazolt a falu lakossága, elvittek. Hat hónap után, testileg-lelkileg megtörve, szinte más emberként hazamehettem. Két évig álltam rendőrségi felügyelet alatt.
Csapó Benő
*
Emlékszem a dermedt csendre, majd arra, hogy november 4-én arra ébredtünk, hogy orosz tankok végeláthatatlan sora dübörög az Alkotás utcában. Közben a rádió több nyelven beolvasta Nagy Imre híres szózatát és az írók segítségkérését. Egy délelőtt menetet láttunk a Böszörményi úton a Déli pályaudvar felé haladni. Elöl körülbelül 50 ember ment, mögöttük egy teherautó, géppuskás katonával. Aztán megint 50 ember és egy teherautó. Több száz embert kísértek így, máig sem tudom, hová.
Imre Dőry, Svédország
*
November 4-én a harcok zajára a bátyám harminc diákkal lement a Képzőművészeti Főiskola pincéjébe. Az intervenciósok körülvették őket, életük veszélyben volt. Ekkor Csűrös Zoltán és egy iskolatársa, aki állítólag mesterlövész volt, felvette az egyenlőtlen harcot, hogy addig a többiek áttörhessék a pince falát. Ez sikerült is, így mindannyian megmenekültek. Ezt a kettőt számtalan helyen összelőtték. Ma is az egyetlen vigaszom, hogyha egyenlőtlen harcban is, de társai életét megmentve úgy halt meg, hogy szolgákat vitt magával a másvilágra. Bátyám halálhírére anyám ágynak esett, egy év múlva utánahalt. Belezavarodott a bánatba, mert ettől kezdve állandóan a fiával beszélgetett. A bátyámat tavasszal eltemették a Kerepesi temető 21. parcella 1. sor 315-ös sírjába. Engem nem értesítettek.
Dr. Ecseghy Jánosné, Miskolc
*
A forradalom leverése után munkahelyemről elbocsátottak, majd 1957. március 12-én letartóztattak, és Veszprémbe vittek. Kihallgatások és verések után internáltak Kistarcsára, majd az év nyarán bíróság elé állítottak. Először öt évre, majd az új tárgyalás során három és fél évre ítéltek. 1959 áprilisában szabadultam a budapesti Kozma utcai börtönből. A Veszprémi Rendőrkapitányságon velem volt Varga Gusztáv, az ajkai szénbánya főmérnöke. Bedobták a cellánkba, ahol szinte béna ajkakkal, nehezen érthetően elmondta, hogy a pufajkások nagyon megkínozták Devecserben. A devecseri járási községekből 40-45 férfit szedtek össze, a rendőrség vagy a pártbizottság pincéjébe, garázsába szállították, és a legkegyetlenebb módon kínozták őket. Elmondásuk szerint székláb vastagságú kábelekkel folyt az ütlegelés. Szegény Varga Gusztáv nyelvét fogóval kihúzták az asztal sarkára, majd csizmával megtaposták. Tőlünk a megyei kórházba vitték, ahol néhány óra múlva meghalt. Két kiskorú gyermeket hagyott hátra.
Dr. Farkas György, Zalaegerszeg
*
November 4-én hajnali négy órakor már hallottuk az Üllői úton a tankok dübörgését és lövéseit. Le kellett menni az óvóhelyre, belövést kapott a ház. Láttam, ahogyan a mi sebesültjeinket a postaház kapujába hordják. Csatatér volt a Ferenc körút, a laktanya, a Corvin köz, a Práter utca. A házmester lapátolta az elvérzett áldozatok vérét a postaház kapuján ki a csatornába. Éjszaka a Bakáts téri templom körül elhantolták a kis hősöket. Fejfájukra ki volt írva a nevük és az, ki hány tankot lőtt ki. Ott láttam a kis 15 éves Várady Huba sírját is utoljára, rajta a hét kilőtt tank jelével. Férjemet ’59-ben törölték az ügyvédi kamarából. Megkapta a második infarktust, és 1960-ban meghalt.
Dr. Forray Zoltánné, Budapest
*
1956. november elején a Kilián-laktanyát körülzárták az oroszok. A bent lévő felkelőknek fegyverletétel esetén szabad elvonulást ígértek. De amikor a laktanyát elhagyták, az oroszok mind egy szálig lelőtték őket, majd harckocsikkal széttaposták, és mészporral leöntötték a tetemeiket. Hányan voltak? Nem tudom.
G. M., Budapest
*
Október végén egy reggelen a felettünk lévő lakásban halálos találat ért orvlövészektől egy tizenéves kislányt, mikor kinézett az ablakon. A szomszédos Károlyi-kertben három fiatal Viola utcai munkásgyereket temettek el a lakók, nálunk, a padláson vesztették életüket. Volt osztálytársaimat, köztük Kováts Mária egyetemi hallgatót október 25-én lőtték agyon a Parlamentnél.
Gulyás Kiss Árpádné, Budapest
*
1957 februárjában egy budai leánygimnázium tanulója voltam. Február 4-re a tanulók egymás között részvéttüntetést beszéltek meg a szovjet támadás negyedéves évfordulójára. Ezen a napon a lányok fehér blúzban jöttek, rajta kis fekete szalaggal. Az osztályba lépéskor elénekeltük a Himnuszt. Másnap hat lányt idéztek be „államellenes cselekmények” miatt. A tárgyalást Kárpáti Emil, a Fővárosi Tanács oktatási osztályának vezetője tartotta. Legtöbbjük reszketve ismerte el „bűnösségét”, kivéve egy lányt. Egyikük kabáthajtókáján palack alakú mütyürke függött. Ezt külön megszemlélte a vallató, majd, mivel a kis palackon Kadarka felirat volt olvasható, lefoglalta mint bűnjelet, mint Kádárra vonatkozó célzást. Kárpáti Emil, miután több hasonló vésztörvényszéket vezetett, néhány év múlva az NSZK-ba disszidált.
Dr. Gy. A. ny. tanár
*
Valószínűleg sokan emlékeznek arra a 14-16 év körüli halott fiatal párra, egy fiúra és egy lányra, akik november 4. után napokig feküdtek egy hordágyon a Baross tér Rákóczi út felőli részén. Az emberek elmondták, hogy a sarkon lévő épületek egyikét védték, mígnem a túlerő és a tankok sorozatai végeztek velük.
Jónás Károly, Budapest
*
November 4. után néhányan még sztrájkoltunk a tél végéig. Engem 1957 márciusában Debrecen környékére vittek az oroszok, ahonnan megszöktem, és húsz nap után hazajöttem. Áprilisban ismét elvitt a politikai rendőrség. Amint később megtudtam, megkínozva és összetörve a város külső részén, egy elhagyatott úton találtak rám eszméletlenül. Onnan szállítottak a kaposvári kórház ideg- és elmeosztályára. A rendőrség elmeállapotomat beszámíthatatlannak minősítette, ezért állandóan elektrosokkos és inzulinos kezelést alkalmaztak. A munkahelyemről távollétemben elbocsátottak. 1972-ben rokkantsággal nyugdíjaztak. Két szívinfarktus után egyedül nevelem a kislányomat.
Kalmár Tibor, Kaposvár
*
Több volt levente került vissza az orosz ólombányákból és kényszermunkatáborokból. Ők 11 évet raboskodtak, és Debrecenben a gördülőcsapágygyár szerszámüzemében dolgoztak. Nem felejtem el azt a normást, akit egy viccmesélés miatt zártak évekre börtönbe. Mikor viszszajött, és úgy szóltunk rá, hogy a hang a háta mögül jött, fél óráig nem tudott megszólalni, csak remegett.
Kapros József, Budapest
*
Bonyhádra is bevonultak a szovjet tankok november 4-én. A városban még 1957. január 9-én is sztrájkoltak a gyárak a környékbeli bányászok felhívására. Ügyünket a bíróságok nem vállalták, ezért 1957 szeptemberében Pécsett alakult egy népbíróság, amely öt apró gyermekemre való tekintettel a szocialista humanizmus nevében hat évre ítélt. Engem csak egyszer bántalmaztak a pufajkások, de annak emlékét örökre viselem. A jobb szememre megvakultam, a jobb fülemre megsüketültem. Mégis azt kell mondanom, a megtorlás nagyobb terhét a feleségemnek és a gyermekeimnek kellett elviselniük. A feleségem nem kapott állást. Én szabadulásomat követően segédmunkás lettem. Ötvenhatos múltam végigkísért egész életemben, de bárhogy volt is, semmit sem bántam meg.
Kováts Tibor, Budapest
*
Ötvenhat októberében megérintett bennünket a szabadság szele. 1957 tavaszán letartóztattak, megvertek az adonyi rendőrkapitányságon, majd másfél év után felmentettek. A vád: fegyveres terrorista. Soha nem volt fegyverem! Tudtam és vártam, hogy eljön a nap, amikor megbukik az a vérszomjas gyilkos hatalom, és várom, hogy eljön a felelősségre vonás napja is, mert el kell jönnie. Nem lehet, hogy meggyilkolt szabadságharcosaink hóhérai magas állami nyugdíjjal éljenek e hazában!
Németh László, Dunaújváros
*
Férjem egy vidéki városban nemzetőrparancsnok volt. Ötvenhét május 1-jén perbe fogták öt társával együtt. Előzőleg úgynevezett „biztonsági őrizetbe” vitték. A per befejeztével négy évre ítélték el első fokon. Amikor elbocsátották, közölték vele, hogy hét hónapig jogtalanul tartották fogva, de kártérítést ne kérjen, mert nem ajánlják. Két és fél évig jártam a börtönöket: eleinte a Gyűjtőfogházat, majd a márianosztrai börtönt, majd újra a Gyűjtőt. A fogházhoz közeli sötét kis presszóban találkoztam egy munkásasszonnyal, aki már a temetőbe járt kivégzett férjéhez. Naponta rendbe kellett hoznia a sírhantot, mert mindig szétrombolták. Nem tudom elfelejteni a borzasztó szorongást, félelmet, a sötét börtönfolyosókat, a kivégzésről érkező híreket. A rettegés évei voltak ezek.
Székelyhidi Gézáné, Baja
*
A megszállás után éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el az oroszok. A magyar nyelvű falragaszokon az állt, hogy „az önök ellenségei megpróbálták visszaállítani a régi rendszert, és vissza akarták hozni a gyárosokat, földbirtokosokat”. Az aláíró Picstunov katonai parancsnok volt. Ötödikére virradóra Kaposváron az utcán halálos lövés ért egy embert. A pék volt, aki hajnalban igyekezett a munkahelyére. 1957 márciusában a Hess András téri diákszállót százfőnyi rendőri különítmény szállta meg. Házkutatást tartottak, aztán tizenhét diákot vittek magukkal. Az utolsót már távoztukban a portáról, éppen jött befelé. Igazoltatták, és pechére Kádár Jánosnak hívták. „Igen? – kérdezték –, akkor jöjjön velünk!” Emlékszem még a marcali kórház szülész főorvosára, dr. Czipri Mátyásra, akit mint köztiszteletben álló embert beválasztottak a forradalmi bizottságba. A forradalom kitörése után Marcali főterén békességre intette a lakosságot, és arról beszélt, hogy Magyarország semleges lesz, akárcsak Svájc. 1957 tavaszán őt is letartóztatták. A rendőrségen elszenvedett verésekbe belehalt. Negyvenöt éves volt, három kiskorú gyermek és fiatal feleség maradt utána. A legnagyobbik lánya néhány év múlva öngyilkos lett.
Szüle Dénes, Budapest
*
Ötvenhét tavaszán két társnőmmel Kádár-ellenes szöveget mázoltunk a falra, és az egyetemen a forradalomra emlékeztető mondatokat írtunk a táblára. Ezért 1958. április végén letartóztattak, és szervezkedés címén vádat emeltek ellenünk. Két hónapig a Fő utcában, majd a Markóban ültem, sokáig egy zárkában az 1959. február 26-án kivégzett Havrilla Béláné Sticker Katalinnal. Az 1958. november 6-án megtartott tárgyaláson tizenhat hónapra ítéltek. Ötvenkilenc áprilisában megkezdtem büntetésem letöltését a mélykúti rabtáborban. Éppen gyermeket vártam, ennek ellenére többször megaláztak. A tábort télre feloszlatták, ekkor az egri megyei börtönbe, majd a Mosonyi úti rabkórházba kerültem.
Dr. Tóth Jánosné
*
Gimnazista voltam. Az iskola a rendszer meghosszabbításaként működött. Az iskolai DISZ-titkártól olykor még a tanári kar is rettegett. A felnőttvilág: éjszakai elhurcolások, kitelepítés, sorban állás a pék előtt, olvashatatlan újságok, hús helyett Sztálin-szobor zsírból a hentes kirakatában. És hazugságok, hazugságok! Érettségi után a munkahelyen hasonló állapot. Talpnyalók és vezetők gyanakvása, a függetlenített párttitkár jár-kel hátratett kezekkel. Ellenőriz. A börtönben ugyanez az ismerős modell. A forradalom után a jövőből egy csapásra múlt lett. Valami csoda született, de elvették anélkül, hogy igazán részt vehettem volna a megteremtésében. A barátaimmal röpcédulákat gyártottunk és terjesztettünk. Aztán lebukás, letartóztatás és az ítélet: három évet és 28 hónapot töltöttem le belőle. Biztosan tudom, hogy a forradalom és a megtorlás időszakának pokoljárása nélkül nem lettem volna az, aki vagyok: festőművész.
Kováts Albert, Budapest