Egy metropolis krónikása: Granasztói Pál

Eredeti foglalkozása szerint építészmérnök volt Granasztói Pál. Fiatalon kitűnő tanulmányokat írt a modern építészet és a városfejlesztés témaköréről, ahogy azonban telt-múlt az idő, korábbi „szakszerű” szemlélete egyre jobban megtelt pasztellszínekkel, derűs és borongós hangulatokkal.
A hatvanas években közzétett Ifjúkor a Belvárosban című regényes munkája egyszerre önéletrajzi motívumokkal teli emlékezés és egy metropolis terebélyesülésének jóízű, sokszínű krónikája. Ha valaki, hát Granasztói Pál pesti polgár volt. Születése, eszmélkedése, gyerekkora és neveltetése a Belváros sűrűjéhez kötötte. Ezt a polgárvilágot azonban még át- meg átszőtték a korábbi, patriarchális életforma elemei. Különösen izgalmassá teszi az író művét, hogy párhuzamosan serdül ifjúvá Pesttel és Budával, szinte mint a metropolis ikertestvére.
„A városból ezekben az években a mindennapos séták jóvoltából többet ismertem meg. Sőt, Budapest egészéről ma is él egy kép bennem, ami ebből a koromból, talán még előbbről való lehet. Ezt a képet a pesti Duna-partról láthattam, a Vigadó tájékáról, és most is előttem van, mint némelyik régi álmom...” – írja gyerekkorát felidézve. És beszámol a „villamos viaduktjairól”, a korzóról, a fűszerszagú kis üzletekről, a város fölött átszálló zeppelinről. Beszámol a hátsó udvarok, a fűrésztelepek, a mustillatú piacok és a bimbózó szerelmek világáról. Mint régi, megsárgult képeslapok, úgy elevenednek meg krónikája nyomán a budai kertvendéglők, a Liget és a hegyek világa, a téli városon át csilingelve döcögő villamosok, és azok a régi, kedves figurák, akiknek gyermekkora még a kiegyezés elsüllyedt és boldog korában telt...
1980-ban látott napvilágot az író másik remeklése, a Budapest arculatai című esszégyűjtemény, melyben, mint egy pasztellszínű tablóképen, összemosódnak a város régmúlt és modern évtizedei, napsütötte és zimankós évszakai. A helyszínek emlékeket indukálnak az íróban, jelenükön átvilágít a múlt.
Ahogy Granasztói mondja, sokszor „rejtett nézőpontból” látja a terebélyesülő, eszmélkedése idejét mégsem feledő várost. „Az Erzsébet híd táján már az őskorban átkelőhely volt. Pesti hídfőjében római erőd nyomai vannak, mellette gótikus templom áll. Budai hídfőjében kelta település rejlik a földben. A Várhegy falai, tornyai középkoriak. Óbuda önti a rómaiak városának, Aquincumnak maradványait... A Duna ezt a múltat hömpölyögteti. A látvány pedig azt az érzést kelti, hogy ez a hely el sem volna képzelhető – aminthogy alig is volt a történelem folyamán – város nélkül” – írja Budapest városépítészeti arcképe című esszéjében. Az idézett kép, mely egy ódon fametszet és egy modern fotográfia hangulatos elegye, jól érzékelteti az építész és író szemléletét. Mindig azt mutatja, hogy a jelen a folyó tükrében csillámló tökörképhez hasonlatos, melynek átfénylő mélyében és a hullámok törésvonalaiban egyszerre szemlélhető a múlt, meg kicsit tán a jövendő is.
A legszebbek Granasztói Pálnak azok a lírai esszéi, pasztellszínű városképei, melyek a Vízivárosról, a százéves sugárútról, a budapesti terekről, a Terézvárosról és a város téli titkairól elmélkednek. A Budapest arculatai című munkája pedig azt elemzi nagy átéléssel (és nagy ismeretanyag birtokában), hogy fővárosunk azért olyan tüneményes, mert valójában számolatlan kisvárosi hangulatot, sőt olykor rusztikus emléket is őriz, melyek mindegyike egy-egy sajátos színfolttal és hangulattal egészíti ki a kétmilliós öreg metropolis arcképét.