ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, hogy az úgynevezett vándorszavazók, akik négyévenként más-más pártot vagy pártcsoportosulást tüntetnek ki bizalmukkal, az adott pillanatban milyen meggondolások alapján döntenek. A politikusok legfőbb gondja a választások közeledtével éppen az, miként találhatnák el a szája ízét eme változékony embertömegnek, amely képes arra, hogy ciklusonként földindulásszerű győzelmet vagy katasztrofális vereséget okozzon hol a jobb, hol a baloldalon. Ha értelmes a választási harc, akkor sohasem a tántoríthatatlan hívekért folyik, sokkal inkább a tétovákért vagy okoskodókért, akik nem értéket és teljesítményt, hanem ígéreteket honorálnak.

A vicces ebben az, hogy az ingatag, ígéreteknek hívő tömeg általában rosszhiszemű, és a maga módján csalódott, azonosulása így kérészéletű. Mivel értékekhez és ideákhoz nem kötődik, mindig saját vélt érdekeire tekint, bár hosszabb távon azokat sem ismeri fel. A rossz hírek iránt nyitott, így a hallomás és a sugalom fokozott mértékben hat rá, mondhatni, közvetetten a média kiszolgáltatottja, még akkor is, ha nem néz televíziót és nem olvas újságot. Valószínűleg a politikusok azért nem éreznek lelkiismeret-furdalást ígérgetéseik miatt, mert tisztában vannak azzal, hogy valójában kik is azok, akikre ily módon hatni lehet. Továbbá ezért vádolják ellenfeleiket bármi rosszal, mert tudják, hogy a rossz az a mag, amely leggyorsabban kicsírázik. A pártos média pedig feladatának tekinti, hogy ezt a magot palántává nevelje.
Nekem őszintén szólva foglalmam sincs, mi a valódi magyarázata annak, hogy a sokat próbált és művelt Nyugaton egy-egy markáns politikai erő tízévi sikeres (vagy átlagos) kormányzás után tragikus hirtelenséggel megbukik, majd egy-két választási ciklust követően ismét hatalomra kerül. Eme változások okai nehezen felderíthetők, ám az egyértelmű, hogy a bukások és a felemelkedések sorozata működteti a demokráciát; egyik fél sem lehet annyira jó, hogy bizonyos idő után a másikkal felcserélhető ne lehetne. Ezek a törvényszerűen bekövetkező változások nem befolyásolják döntő mértékben az adott társadalom jellegét, és nem bontják meg a bal- és jobboldal viszonylagos egyensúlyát. Az értékorientált népesség sohasem esik át a ló másik felére, az elkötelezett választók olykor hűségesebbek az eszményekhez, mint maguk a politikusok. Az ingatag tömeg viselkedésétől is függően éppen ez a hűség teszi lehetővé a demokráciákban az úgynevezett váltógazdálkodást. A hűségesek széles csoportja jelenti egy párt anyagi, szellemi, erkölcsi tartalékát, azt az erőt, amely végül is kormányképessé teszi. A pragmatikum ezen csak időlegesen változtathat, ugyanis ha akár a bal-, akár a jobbközép végzetesen meggyengülne, értelmét veszítené a többpártrendszer, s véget érne a demokrácia.
Tehát vannak hűséges választók. Az ebből következő kérdés pedig az: a politikusok akár hatalmon, akár ellenzékben hogyan viszonozhatják ezt a hűséget és bizalmat. Bűn-e az, ha egy párt a demokrácia és a tisztesség keretein belül mindent megtesz azért, hogy megszerezze és meg is tartsa a hatalmat? Az úgynevezett „hataloméhség” szolgálja-e mások javát is? Felelős-e azért egy pártcsoportosulás a hívei előtt, hogy megőrizze a hatalmat, előtérben tartva azokat az értékeket, amelyeket jellegénél fogva képvisel? A győzelem vagy a kudarc csak a pártokra tartozik-e, avagy mindazokra, akiknek soha sincs kedvük vándorolni, szavazni ide-oda, hanem hűségesek értékeikhez?
Azt hiszem, a választási küzdelem erről is szól. Sőt az aktuális politizálás is akár hatalmon, akár ellenzékben.
Egy kormány pedig – túl azon, hogy az egész ország sorsáért viseli a felelősséget – fokozott mértékben felelős azok előtt, akik azonos értékeket vallanak vele. Hogy a vándorszavazó és a vándorpolitikusok felelőssége felvethető-e, én nem tudom…