Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a jelenlegi politikai (ideológiai) erőviszonyok a magyar közéletben még egyszer alapvetően megváltozhatnak-e.
Tulajdonképpen az csak PR-szempontból érdekes, hogyan neveznek egy-egy pártot, az értékeket és a célokat a név legfeljebb megjeleníteni igyekszik, de nem befolyásolja. Mivel úgynevezett tömörülésekről van szó, új tömörülés csak akkor jöhet létre, ha valamely előző szétesik. Így lett az MSZMP után az MSZP a baloldali politikusok gyülekezőhelye, az MDF, a KDNP és az FKGP hanyatlása után pedig a Fidesz-Magyar Polgári Párt a polgári értékek hordozója. A fiatal demokraták, akik közben előrehaladottabb korba léptek, integrálták az időközben megtépázott konzervatív nemzeti pártok (és holdudvaruk) erre alkalmasnak ítélt személyiségeit.
A történések – amelyek 1994-ben balvégzetűnek látszottak – azért is tekinthetők jelenleg szerencsésnek, mert egy fiatal (dinamikus, s nem sztereotíp) politikusokból álló párt vált integráló erővé, s került hatalomra, így a jobboldal bizonyos liberális értékekkel és korszerű módszerekkel gazdagodott, a Fidesz pedig rádöbbent igazi elkötelezettségére, s felismerte a konzervatív eszmerendszer Európában „őshonos” lényegét. Mondhatni: elmélyült benne, s így értelmileg-érzelmileg elkötelezte magát a konzervatív liberalizmus Magyarországon közkeletű, s így hatékony szellemi irányultsága mellett. Azért neveztem szerencsésnek az utóbbi évek történéseit, mert a fiatalság és a nyitottság „uralma” lehetővé tette, hogy a szocialista beidegződés okozta kulturális zavar és homály oszlani kezdjen.
Tehát én azt gondolom – bár nem tudom –, hogy a jobbközép tömörülésével nem mentek veszendőbe például az MDF és a kereszténydemokrácia értékei, érdekei. (Az egyéni politikusi érdekek társadalmi szempontból egyébként sem sokat számítanak.) Az MDF értékét növeli Antall József történelmi személyisége, akinek a rendszerváltozásban betöltött szerepe aligha túlértékelhető, a pártban lényének, lényegének bizonyos hányada tovább él, sőt beépült a magyar közéletbe és hétköznapokba is. Halála után az MDF részekre bomlása minden bizonnyal törvényszerű volt, liberalizmusa, úgy látszik, nem bírt életerővel, élettérre viszont a Fideszben talált.
Csurka Istvánnak, amikor létrehozta a MIÉP-et, egy dologban kétségkívül igaza volt: az MDF erősen jobboldali (vagy annak látszó) részéből felépíthető lett egy párt, amely bizonyos súlyt jelent a magyar közéletben. Ezt a súlyt azért nem nevezhetem tehernek, mert a MIÉP valódi és jelen lévő nézeteket képvisel, s ezeknek a nézeteknek – mint Európában szinte mindenütt – bizonyos, bár behatárolható tömegbázisa van. Ha ezt a bázist szavazórétegnek tekintjük, aligha hihetjük, hogy mondjuk liberális irányba elmozdítható. Létezését tagadni értelmetlen, viszont egybemosása a jobbközéppel nem egyéb mint SZDSZ-es és MSZP-s manipuláció. Ha a MIÉP kapacitása a jelenlegi öt-hat százalék, akkor nem jelent kockázatot, bár erőteljesebben befolyásolja a jobboldal megítélését, mint a Munkáspárt a baloldalét. Kétségtelen az is, hogy a MIÉP természetes ellenfele nem az MSZP és Thürmer pártja, hanem az SZDSZ. A szabad demokraták maradék sajtója Csurka pártját igyekszik eszközként kezelni, súlyát ráterheli a jobbközépre (amíg lehetett, Antallra, most Orbán Viktorra). Csak hát az SZDSZ egyre erőtlenebbé válik, s egyre kisebb súlyokat képes ide-oda helyezni. Most az az érzésünk lehet, hogy a szabad demokraták a rendszerváltozás igazi vesztesei, szinte anakronisztikusan vannak jelen a magyar közéletben, s akcióik a szalmaszálba kapaszkodó fuldokló vergődésére emlékeztetnek. Pedig általában a kis liberális pártok „férnek el” a bal- és a jobboldal között Európában. Van egy réteg, amely atavisztikusan rájuk szavaz. Ezt a tulajdonképpen polgári-értelmiséginek tekinthető réteget kellene talán az SZDSZ-nek megcéloznia. De hogy van-e még erre ideje, ereje és kedve a sok túlburjánzás után, én nem tudom…