Erkölcs és politika

Olyan fogalmak szerepelnek a címben, amelyek között a közvélekedés szerint semmilyen kapcsolat nem létesíthető. A rendszerváltozás előtt minden józanul gondolkodó polgár számára nyilvánvaló volt, hogy az akkori politikai vezetés tagjai morális hullák, ám erre nyilvánosan nem volt tanácsos utalni. Sokan sokat tettek azért, hogy a közéletről kialakult lesújtó kép 1990 után se változzon: a pártállamba korábban belesimuló publicisták, „értelmiségiek” a felszabadult rabszolga kéjes örömével egyetlen alkalmat sem mulasztottak-mulasztanak el arra, hogy erkölcsi ítéletet hirdessenek az immár demokratikusan működő politikai élet szereplői felett.
Paradox módon bizonyos politikai erők is érdekeltek abban, hogy a közvélemény továbbra is úri huncutságnak tekintse a közéleti szerepvállalást, s erősítsék azt a vélekedést, hogy a politikusok pártállásra való tekintet nélkül visszaélnek a hatalmukkal, a természetüknél fogva hajlamosak a korrupcióra. Olyan politikai csoportokról van szó, amelyek rég feladták azt a törekvést, hogy bizonyítsák tisztaságukat, egyetlen fegyverük az ellenfél besározása („ők sem különbek”), a hozzájuk kapcsolható visszásságok relativizálása. Bár aligha lehet bárkinek is kétsége, talán mégis érdemes rögzíteni: természetesen az MSZP-ről és a pártfinanszírozási botrányának mocsarába süllyedő „liberális” segédcsapatáról beszélek.
Fentiek aktualitását az adja, hogy tegnap lemondott Várhegyi Attila, a kulturális tárca politikai államtitkára, miután a Budakörnyéki Bíróság első fokon – nem jogerősen – bűnösnek találta gondatlan magatartásból eredő (tehát nem szándékos) hanyag kezelés vádjában, s ezért 300 ezer forintos pénzbüntetéssel sújtotta. Ugyanakkor társaival együtt felmentették a vesztegetés vádja alól a fideszes politikust. Valójában természetesnek kellene tekinteni, ha egy bármilyen kis súlyú ügyben bűnösnek talált, fontos tisztséget viselő politikus beadja lemondását, nálunk azonban az államtitkár lépése erkölcsi szempontból példaadónak számít.
Nem csupán azért, mert egy nem jogerős ítélet következményeinek vállalásáról van szó – amelynek ráadásul semmi köze a korrupcióhoz –, hanem azért is, mert a jelenlegi koalíció politikai ellenfelei más normát követnek. Boldvai Lászlót, az elmúlt évtized egyik legsúlyosabb botrányának, a Tocsik-ügynek a kulcsszereplőjét első fokon elmarasztalta ugyan a bíróság, ő azonban ma is megbecsült tagja az MSZP parlamenti frakciójának. A héten a baloldal a parlamentben nemcsak a korábban vehemensen támadott Szabadi Bélát próbálta megóvni, hanem megakadályozta a közvádas ügyben az ügyészség által kikért Faragó Péter szocialista képviselő mentelmi jogának felfüggesztését is. A politikai következmény nélküli botrányok sora a káromkodó képviselőkön át az ügynöktörvény által megbélyegzettekig hosszan sorolható.
Amúgy a Várhegyi Attila ellen az előző ciklusban indult eljárás bizonyos elemei politikai bosszúra (a politikus Szolnok ellenzéki polgármestereként MSZP-s érdekeket keresztezve akadályozta meg egy kőolajkutató cég privatizációját, ezután jelentették fel helyi szocialisták) és koncepciós jellegű eljárásra utaltak. Az egykori feljelentők és megbízóik most a kezüket dörzsölik, ám jobb, ha tudják: ennek az ügynek bizonyosan nem ők az erkölcsi győztesei, ez pedig – akár hiszik, akár nem – felér egy politikai vereséggel.