Ernyő nélkül

– A kérdésre, hogy mikor született, úgy kezdte a választ, hogy „hivatalosan”… Lehet másként is megszületni, mint hivatalosan?
– Lehet. Bizonyság rá az én esetem. Anyám ötvenben, a legnagyobb aratási munkák idején volt mindenórás, a nagyapám kulák volt, az egész család kint dolgozott a földeken. Mégpedig keményen, hiszen könyökvédős elvtársak jártak a nyomukban, egy méterszer méteres kerettel ellenőrizték, hogy mennyi mag pergett ki. Ha száz szemnél több, már szabotázst kiáltottak. Nos, ilyen körülmények között születtem meg – napközben. Otthon szült az anyám, szerinte július tizenegyedike lehetett, de erre nem mert megesküdni sohasem. A nagyapám, az apám aratott, a mezőn kapták a hírt, hogy a világra jöttem. Úgy döntöttek, nem hagyják abba a munkát, este pedig egyből a borospincébe mentek ünnepelni. Ujjongtak, hogy fiúnak születtem. Apám tizenkilenc éves volt, s büszke, hogy apa lett, a nagyapámmal pedig madarat lehetett volna fogatni, hiszen az első fiúunokája voltam. Apámnál kissé elhúzódott a mulatság, egy hét után került haza, s csak akkor ment be a tanácshoz, hogy anyakönyveztessen. Július tizenhetedike volt, a tisztviselő pedig ezt a dátumot dokumentálta. Olyan idők voltak, hogy annak még a gondolata sem merült föl benne, hogy valaki nem azonnal jelent be egy fontos adatot. Így aztán nem tudom, mikor láttam meg a napvilágot, csak azt, hogy hivatalosan mikor születtem.
– Szép történet. Olyan, amelyet ön is mindig elmesélhet, ha éppen a barátaival üldögél egy borospincében.
– És ha tudná, hány ilyen van még! A nagyapámról különösen sok, hiszen lenyűgöző ember volt, fantasztikus életben maradási ösztönnel. Jó gazda volt, a föld az élete. A harmincas években épített egy házat a falu szélén, amelyet az ötvenes esztendőkben kinéztek téeszközpontnak. Fölszólították, hogy „önként” mondjon le róla, neki pedig nem volt más választása, megtette. Elköltöztünk a szomszéd faluba, ahol mindent újrakezdett, újrateremtett. Aztán amikor az ötvenes évek végén, a második téeszesítési hullám során már be kellett lépnie a közösbe, fogatosként naponta a régi házában jelentkezett munkáért, de a szeme sem rebbent, egy mozdulattal sem árulta el, mi játszódik le benne. Vagy a nagyanyám. Ő a példaképem. Tudja, mi a leghőbb vágya? Az, hogy ő legyen Vámosmikola legidősebb lakosa. Eltemette az első és a második férjét, majd a fiát, legutóbb pedig ezzel fogadott: „Már csak hárman vannak előttem, gyerekem…” Bement az idősek otthonába, remekül érzi magát, azt hangoztatja, hogy öregkorára úriasszony lett, mindent elé tesznek, és színes tévét nézhet.
– Ahogy hallgatom, egyre nyilvánvalóbb, milyen erősen kötődik a szülőfalujához.
– Minden ott kezdődött. A meteorológiával való első találkozásom is ott történt. A matematikatanárom, Szatmári tanár úr észlelőként bedolgozott a meteorológiai intézetnek. Naponta háromszor, reggel hétkor, délután kettőkor és este hétkor megmérte a hőmérsékletet, rögzítette, hány milliméter csapadék esett, ha esett, aztán másnap reggel föltáviratozta Budapestre. Akkor ez volt a rendszer, hol voltunk még attól, hogy a műszerek tízpercenként rögzítsenek minden lényeges adatot! A tanár urat nagyon tiszteltem, de nem miatta lettem meteorológus. Neki azt köszönhetem, hogy érdekelni kezdett a matematika.
– Enyhén szólva, hiszen tanári diplomája van róla.
– Az egy másik történet. Érettségi után dolgozni nem volt kedvem, tanulni inkább, nézegetni kezdtem tehát a felvételi tájékoztatókat. Végül az orosz–német és a matematika–fizika szak között kellett választanom. Az oroszt az Arany-gimnáziumban jól tanították, németül pedig még otthon kezdtem tanulni, mindig azt hallottam, hogy „hátha visszajönnek a németek…” Igen ám, de itt nyolc és félszeres volt a túljelentkezés, a másik szakon pedig csak másfélszeres. Ez döntött.
– És a meteorológia mellett mi szólt?
– A véletlen. Az egyetemen volt egy nyolcfős társaságunk, hetente egyszer elmentünk sörözni, minden héten más állta a cehet. Egyszer az, aki éppen következett, közölte, hogy nem ér rá, mert meteorológiai speckollra megy. Nem hittük el, meggyőződésünk volt, hogy csak kitalálta, mert nem akar fizetni. „Elkísérünk!” – döntöttünk azonnal. A tanszéken Dobosi professzor úr leültetett, és teával kínált bennünket. Bennünket, elsősöket! A szám tátva maradt a csodálkozástól. A családias légkör nagyon megfogott, ottragadtam. Egyébként a családiasság mintha meteorológushagyomány lenne: ha bárhol a világon találkozik egymással két kolléga, úgy kezdenek el beszélgetni, mintha ezer éve ismernék egymást.
– Végül is törvényszerű, ha valaki a légkör miatt horgonyoz le a meteorológiánál. Az ön esetében különösen, hiszen tanúja voltam, amikor egy zivataros nyári napon fölkiáltott: „Imádom, hogyha forr a légkör!”
– Ez egy ilyen szakma! Együtt élek a légkörrel! Amikor kilépek az utcára, azonnal fölnézek az égre, rögzítem a felhők alakját, mozgását, a szél irányát. Törekszem rá, hogy mindig képben legyek.
– Az sem zavarja, hogy állandóan arról kérdezik, milyen idő várható?
– Erre szerződtem, ezért nem titkosítottam a telefonomat, hadd találjon meg az, aki információra vágyik. Ugyanakkor roppant megvisel, ha tévedek. Régebben, amikor még kevesebb adat állt rendelkezésre az előrejelzésekhez, volt egy szokásom. Amikor azt mondtam, hogy nem lesz eső, aztán reggel arra ébredtem, hogy ömlik, azzal büntettem magam, hogy nem vittem ernyőt. Szerintem ez a legkevesebb.
– A hitelesség minden szakmában fontos, a meteorológiánál különösen, hiszen a tévé jóvoltából a meteorológusok sztárok lettek. Egy ország figyeli, amit mondanak. Előfordult már, hogy szemrehányást tettek önnek, mert ítéletidőt jövendölt?
– A rossz hír hozója nálunk is számolhat azzal, hogy ellenségként kezelik. Egyébként nincs jó idő meg rossz idő, minden attól függ, kiről van szó. Megesik, hogy a nyaraló boldog, mert hét ágra süt a nap, a földműves pedig boszszús, mert nem esik az eső. Ezzel együtt megtörtént, hogy reggel fél hatkor csöngött otthon a telefon, s egy ingerült férfihang elátkozott, mert kánikulát jósoltam a hét elején, ő pedig strandot ígért a gyereknek. Erre tessék, vasárnap reggel szakad az eső. Elmagyaráztam, előfordul, hogy hirtelen megváltoznak a folyamatok a légkörben, de az az igazság, hogy nem éreztem jól magam a bőrömben. Végül egy órát beszélgettünk, az úriember megnyugodott. Beláttam, hogy tévedtem, és elmondtam, a meteorológus csak annyit tehet, hogy a legfrissebb információkat a legjobb tudása szerint elemzi, de a természet mindig okosabb nálunk. Ez így van rendjén. És az is magától értetődő, hogy elnézést kérünk, ha tévedtünk.
– Volt egy nevezetes Canossa-járása…
– Még most is szégyellem… A kilencvenes évek elején a tévéhíradó végén elmondtam, hogy nem várható számottevő havazás, aztán másnap reggel kinéztem az ablakon, és nem akartam hinni a szememnek: tizenöt centis hó volt! Este megint én voltam a híradós, a szerkesztő szólt, hogy muszáj valamit csinálni, az adás legelején kapok harminc másodpercet, találjak ki valamit. Mi mást találhattam volna ki, elnézést kértem. Ez volt az egyetlen – igaz, sajnálatos – eset, amikor az időjárási téma megelőzte a legfontosabb politikai információkat az esti híradóban.
– Mindenkit érdekel, hogy süt-e a nap, vagy esik-e az eső, a meteorológia tehát nagyon népszerű tudomány. Ráadásul mostanság mindenki arról beszél, hogy a globális felmelegedés mennyire károsan befolyásolhatja az életünket.
– Nyolcvan-száz év távlatában nulla egész hat, nulla egész hét tized százalékkal lett melegebb a légkör. A tény mérhető, de nem számít jelentős változásnak. Magyarán: nincs itt a világvége. Ha arra gondolok, hogy annak idején, a kilencedik században a vikingek azért indultak útnak a mai Norvégia területéről Grönlandra, mert az olyan meleg volt, hogy a földek alkalmasak voltak mezőgazdasági művelésre, akkor nyilvánvaló, hogy hosszú távon a fölmelegedés és a lehűlés elemezhetően váltakozik egymással. Persze ez csak emberöltőkben mérhető, nem egyik napról a másikra történik meg. A felmelegedésnél jobban aggódom amiatt, hogy egyre többen vagyunk, a népsűrűség csak nő és nő a Földön, emiatt a természet egyensúlyát veszélyeztetve egyre nagyobb területet vonnak mezőgazdasági művelés alá. Ez megboszszulhatja magát.
– Lehet, hogy nem kell tartanunk a globális felmelegedéstől, de egyre ritkább a fehér karácsony.
– Ez mindig is így volt. Az utóbbi száz évben mindössze tizenhétszer fordult elő, hogy szentestén számottevő hó volt Magyarországon. Csak hát a karácsonyt a képeslapokon, a magazinokban mindig hóval ábrázolják, ez pedig megzavarja az emberek emlékezetét. A természettől pedig nem kell félni, mert tudja, mit csinál. Nekünk viszont csak annyira telhet, hogy megismerjük, de nem szabhatunk neki törvényt.

Németh Lajos 1950. július 17-én született Vámosmikolán
Végzettsége: ELTE TTK, matematika– meteorológia szak (1975)
Foglalkozása: meteorológus
Munkahelyei: Országos Meteorológiai Szolgálat (1975–), Tv 2 (1997–)