Genetikailag kódolva

A bukaresti Pro Tv elkövette azt a végzetes hibát, hogy kongói származású riportert küldött a Steaua focicsapatának nagyhatalmú tulajdonosát szóra bírni. Ami a várható toleranciaszintet illeti, az illető kereskedelmi társaság vagy a várossal, vagy az interjú célszemélyével nem volt tökéletesen tisztában – a végeredmény mindenesetre az lett, hogy a mikrofont tartó „afrománt”, aki a stadion melletti parkolóban próbálta becserkészni potenciális riportalanyát, a csapatvezető harsány rasszista szitkok kíséretében, kegyetlenül elagyabugyálta. A romániai igazságszolgáltatás bizonyára példát statuál majd az önbíráskodó fajgyűlölőn – tekintet nélkül arra, hogy az egykoron BEK-győztes katonacsapat birtokosa a rosszmájúak szerint az érinthetetlenek kasztjába tartozik. A rosszmájúak aggodalmát alátámasztani látszik, hogy a vehemens csapatgazda egy korábbi indulatkitörésében már sortűzzel fenyegette meg alulteljesítő futballistáit, mégsem járt el ellene hivatalból Justitia. Ezek után már csak azon tud elmerengni az ember: ez a tulaj, ha tehetné, az eredményesség bűvöletében sem igazolná le a Steauához korunk Peléit és Eusebióit?
*
Demján Sándor a saját bőrén is megtapasztalhatta a romániai rasszizmust: Georghe Funar, Kolozsvár polgármestere nem lelte módját annak, hogy telket adjon a kincses város Pólus Centerének. Kolozsvár sem nélkülözheti a külföldi befektetőket, de úgy tűnik, a lejnek mégiscsak van szaga: ha magyar eredetű a tőke, még a közgazdaságtan törvényei is felfüggeszthetők. Más kérdés, bölcs dolog-e az üzletbe etnikai meggondolásokat keverni: a bevásárlóközpont így a szomszéd falu adóbevételeit gyarapítja, miközben a kolozsváriak járnak oda vásárolni. Demján nem minden alap nélkül gondolhatta hát: ha még Erdélyben is képes boldogulni, a magyar focit fél kézzel is rendbeteszi. Nos, a plazaépítés azért egyszerűbb. A profi liga elnökeként ugyanis egyelőre szerény eredményeket tud felmutatni – ha csak nem tekintjük annak, hogy fiaink nem kapnak egyszerre egy tucat gólt a románoktól. A vállalkozói rutin azért eddig megóvta a keserű megnyilatkozásoktól, mígnem egy szerencsétlen Gyurkovics-interjú olvastán elszakadt nála a cérna. (Aki nem ismerné a sztorit: Gyurkovics Tibort a honi fociról kérdezte a Nemzeti Sport. A drámai elemekkel sosem takarékoskodó író elkeseredését érzékeltetendő, annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ezeket a focistákat főbe kellene lőni. Helytelenül tette; noha az ilyesmit a némi humorérzékkel megáldott olvasó aligha veszi szó szerint. Ám egy írónak az interjúadás nem tartozik írói munkásságához – s ebben az országban, amelyet a terror fehér és vörös mutációja egyaránt feldúlt, a tömeges kivégzések még oly könnyed felemlegetésének is szükségképpen rossz a konnotációja. Íróembernek meggyődésem szerint az aláírogatás sem tartozik a munkásságához, ám egy alkalommal magam is kivételt tettem: szignáltam azt a tiltakozó ívet, miszerint kormányfőket és pártelnököket a sajtóban még évődő felhanggal, hipotetikusan sem illik likvidálni. Ebből egyenesen következik, hogy az a jog, ami a politikust megilleti, a demokrácia szellemében jár a még oly kétballábas egyszerű választópolgárnak is. Ne lőjünk főbe, ne likvidáljunk senkit, még a gondolatkísérlet szintjén sem; a Nemzeti Sportban éppúgy, mint a Magyar Hírlapban.) Demján Sándor joggal ostorozta hát a hirtelen írót a bárdolatlan és túlzó kritikáért, s e kiállása is mutatja, hogy a Pro Tv nyugodtan küldhetné hozzá kongói riporterét a parkolóba: semmi bántódása nem esnék. (Már csak azért sem, mert a Steaua „amatőrjei” a magyar profiligában kifejezetten vérprofik lehetnének.) Jóllehet a sportújság bocsánatot kért a kínos blamázsért, a ligaelnök hosszan bírálta a Nemzeti Sportot, ahol ilyen interjú egyáltalán megjelenhetett (ez nem túl elegáns, tudván, hogy régebben neki is érdekeltsége volt a lapban), majd keresetlenül lefasisztázta az eljárást. Ám egy akármilyen tömeggyilkosság sem feltétlenül fasizmus; Gyurkovicsot pedig méltánytalan összefüggésbe hozni a gyalázatosan auschwitzozó álszurkolókkal vagy a Várszegi-féle kultúrbotránnyal (amihez a profiligának amúgy nem volt szava, pedig hallhattak már azelőtt is monopolellenes gazdasági törvényekről, s maguk is azt vallják: a foci kőkemény üzlet), hiszen az író nem faji alapon „ítélkezett”, hanem általában, minden magyar labdakergető álprofiról. (S ha az fasizálódás, hogy a szurkolók verbálisan kényszermunkára küldenék az aranylábú fiúkat; talány, hogy miért nem tiltakozott senki az ezt megfilmesítő sörreklám ellen: az edzés a kőbányában folyik, ahol kisebb sziklákkal dekázgatnak a kontraszelektált bálványok. Igaz, a konkurens sörgyár meg a bajnokság nevét bitorolja – ez sem kisebb skandallum.) Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a fasizmus gumifogalma (amely Mussolini rendszerét általános mumussá teszi, hogy a nemzeti szocializmus kínos megnevezését kikerülje) itt nem alkalmazható, mert Auschwitzot a német nácizmus produkálta. Ez mindaddig merő szőrszálhasogatásnak tűnhet, míg Demján ki nem jelenti a Nap-keltében: az, hogy az újságíró egyáltalán ilyesmit kérdezhetett az írótól, „genetikailag kódolva” van. Az ilyesmire az ember felkapja a fejét, hiszen ez a posztmodern szóhasználat mégiscsak a hitleri fajbiológiára megy vissza: aki „genetikailag kódolva” van, az ne is védekezzen, mert már a fogantatása pillanatában kész az ítélet. Ez esetben a Nemzeti Sport interjúvoló munkatársát Csurka Gergelynek hívják, és őt Csurka István „kódolta” genetikusan. Demján előítéletessége pedig saját fasisztázása nyomán esik szigorúbb megítélés alá: lehet, hogy a szándék nemes, az indulat jogos, a nyelv pedig kódolt – de a bagoly és a veréb egyaránt nagyfejű…
*
„Úgy látszik, egy szakma kezd két lábra állni” – találta mondani Mészáros Tamás a Juszt-féle Sajtóklubban. Arról folyt a purparlé, hogy az orvosok „fellázadtak” az egészségügy alulfinanszírozottsága ellen, ami ugyan (a tanult társalgók szerint is) még a Kádár-rendszer folyománya, az előző kormányok pedig – így a Horn-féle hagymázas ágyszámleépítés is – egyre mélyítették a válságot; de külön haszon, hogy ez az egész krízis most az Orbán-kormány nyakába szakad. Miközben az orvoslázadás spontaneitásához a választások előtt fél évvel azért fér némi kétség (engem valahogy a spontán gödöllői kultúrház-demonstrációra emlékeztet, amelynek előkészítésén sokat izzadhatott a Gizella úti–Köztársaság téri vegyespáros), szakadjunk el ettől az akut problémától, s figyeljünk inkább Mészáros mondatára. Tekintsünk el most attól, hogy az orvosi hivatást könnyedén „leszakmázza” (ez nyilván csak amolyan polgári finnyáskodás volna), és koncentráljunk a végtagokra. Ha igaz, hogy ez a hippokratészi foglalkozás mostanság lehetetlenül el végképp, logikátlan azt állítani, hogy épp most állt lábra. Ráadásul rögtön kettőre! Ez vagy azt jelenti, hogy doktoraink eddig fél lábon ugráltak (ez tendenciózusan nem stimmel, ráadásul az amputáció visszafordíthatatlan folyamat); vagy azt, hogy négy lábon jártak. Ez a mészárosi világkép pedig egyszerűen megdöbbentő: eszerint az orvosok eddig a törzsfejlődés egy korábbi stádiumát képviselték, de most, hogy az ellenzék malmára hajtják a vizet, rögvest lejöhettek a fáról. Már csak azon kell tűnődniük: nem kellene az evolúcióból mindjárt revolúcióba átcsapni?