Hadleányok

Egyes nyugati szakértők konklúziója határozott és egyértelmű: a hadseregeket gyökeresen meg fogja változtatni a nők tömeges betagozódása a fegyveres erőkbe. Ez persze nem feltétlenül jelent katasztrófát. Főként nem a nők szempontjából.

Nők alkalmazása a fegyveres testületekben manapság már szinte világszerte általános jelenség. Az 1990-es évek elején kialakult új biztonságpolitikai feltételek a NATO-országokban nemcsak a haderő „professzionalizálódását” eredményezték, hanem feloldották a női katonai szolgálat addig érvényben lévő korlátozásait is. Ez év januárjában sereghajtóként Olaszország és Németország hadseregei is „átlépték a Rubicont”, és lehetővé tették a hölgyek számára a fegyveres szolgálatot.
Nyugati szakértők szerint a nők tömeges megjelenése a fegyveres testületekben, és harci beosztásokban is megengedett alkalmazásuk a második világháború óta a legjelentősebb változás a katonatársadalomban.
Az első helyeslő reakció után – valljuk be – sokunkban rögtön ott az ellenérzés: „A háború férfimesterség; a katonaság nem a nőknek való… Adminisztratív és kiszolgáló háttérfunkcióban esetleg igen… na de, mint harcosok?” A témában megkérdezett katonatisztek döntő többsége hasonlóan ambivalens válaszokat adott. Bár a politikusok és katonai vezetők érveivel és nyilatkozataival egybecsengően egyenrangúnak, a katonai szolgálatra fizikailag és mentálisan (szinte) korlátozás nélkül alkalmasnak találják a hölgyeket, sokszor nem titkolják ellenérzéseiket sem (minden negyedik német tiszt bevallottan is ellenzi a nők harci beosztásban történő alkalmazását).
Tény, hogy a nők térhódítása mindenütt feszültségekkel, élénk politikai, jogi vitákkal és főként ellentmondásokkal jellemezhető folyamat. A hadseregek „belső Gráljába”, a harci beosztásokba és a magasabb elöljárói pozíciókba törekvőknek kemény ellenállást kell leküzdeniük.
Ám ha a katonaság férfi jellege még ma is ennyire releváns, akkor miért integráláják a nőket a hadseregek?

A reform évtizede

1945 után a nyugati demokráciákban „a nők védelmének” jelszavával sokáig sehol sem alkalmaztak katonanőket. A katonai szolgálat „szent kötelessége” csak a férfiakat érintette. A volt szocialista országokban a Szovjetunió mintájára meghonosodott ugyan (itt is szigorúan önkéntes alapon) a katonanők intézménye, de a kevés számú, főként adminisztratív beosztásban dolgozó, többségükben katonafeleségek nem számítottak a férfiakkal egyenértékűeknek.
A NATO-országok közül ezen a téren az USA, Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezik a legtöbb tapasztalattal. E három haderőben ugyanis már az 1970-es években megkezdték a katonanők alkalmazását, akkor elsősorban olyan beosztásokban, amelyekre nem akadt kellő számú férfi jelentkező. A nők széles körű integrációjának katonai feltételeit a kétpólusú világ megszűnésével keletkezett politikai és stratégiai változások teremtették meg.
A nőmozgalmak, különösen az első körben nyitók számára, kétségkívül ösztönző tényezőként hatottak. Mégis tévedés lenne azt hinnünk, hogy a fegyveres erők nyitása „külső kényszer” vagy feminista harc eredménye. Az egyenértékűségért folytatott küzdelmek legfeljebb felerősítették a mélyebben rejlő, nyomósabb okokat: az európai haderők legitimációs és rekrutációs válságát.
A hidegháború befejeződésével csökkent a klasszikus háborúk veszélye. A biztonság nem katonai dimenziói felértékelődtek, a fegyveres erők veszítettek jelentőségükből: a politika közel egy évtizede Európa-szerte gondban van a hadsereg új feladatainak megfogalmazásával.
Az utóbbi tíz év nemcsak Magyarországon, de a többi európai országban is az elhúzódó haderőreform évtizede. Az új feladatok egyértelműen megnövelték a haderő társadalmi legitimációjának igényét és fontosságát. A migráció okozta nehézségek legyőzéséhez, a terrortámadások elhárításához, a békefenntartó és béketeremtő missziókban való részvételhez, a nemzeti kontingensek megszavazásához szükség van a társadalom támogatására is. Annak a társadalomnak a jóváhagyására, amelynek fele mindenütt nőkből áll.
Nőkből, akik – nyugati felmérések bizonysága szerint – kevésbé hadseregpártiak, mint katonaviselt férfi társaik. A nőket tehát meg kell nyerni – napjainkban sokkal inkább, mint eddig – az olyan tradicionális férfiintézményeknek is, mint a hadsereg. Vagyis: nem „kifizetődő” többé kizárni őket.
Annál is inkább, mert a sok évszázadon keresztül érvényes hivatkozási alap is meginogni látszik. A háborús kép változása, az új, többnyire „rendőri jellegű” feladatok, a technológiai fejlődés az elmúlt évtizedben nyilvánvalóvá tették, hogy a kisebb testi erővel rendelkező hölgyek mind több katonai funkcióban megfelelnek.
A civil és a katonai értékrend az utóbbi évtizedekben egyértelműen távolodott egymástól. A fejlett ipari társadalmakban már a 80-as években a kollektív értékek elé sorolódtak az egyéni értékek, az egyéni szabadságjogok, és az individualizálódó ifjúság a katonaság soraiban egyre „idegenebbnek” érezte magát, egyre inkább igyekezett kibújni a hazafiúi szolgálat teljesítésének kötelessége alól. Nyugati elemzők szerint a hadseregben uralkodó férfiasságeszmény hosszú távon egyre kevésbé kívánatos azonosulási forma a kritikus megítélések szerint hedonista, csak a szórakozásnak élő, kötelességekről hallani sem akaró ifjúság számára.

Fegyelem, hazaszeretet, áldozatkészség

A katonaság által évszázadok óta preferált közösségi értékek: az autoritás, engedelmesség, kötelesség, bajtársiasság, fegyelem, hazaszeretet, áldozatkészség – elsősorban tőlünk nyugatabbra – veszítettek fontosságukból, és az egyéni értékek: az önmegvalósítás, autonómia, saját szükségletek kielégítése stb. a társadalom egyre szélesebb rétege számára válik meghatározóvá.
Ezekben az országokban az 1990-es évek eleje óta folyamatosan felmerülő kérdés: vajon a hidegháború után, az értékrendek változásával, a közösségek öszszetartó erejének csökkenésével ki áldozza még életét a haza szolgálatának?
A sok ország által már választott vagy pár éven belül választani kívánt megoldás nem véletlenül a hivatásos hadseregre történő áttérés, amely megint csak a nők integrácójának kedvez, mivel önként jelentkező férfiakból sehol sem kielégíthető a hivatásoskatona-szükséglet.
Elképzelhető, milyen hatást gyakorolt az amerikai és az értékváltó nyugat-európai társadalmakra a szeptember 11-i Amerika-ellenes terrortámadás. A közép-európai nézőpontból sok esetben naivnak tűnő elképzeléseket valló nyugati szakértők között voltak, akik már a közelmúlt balkáni háborúi kapcsán rámutattak, hogy az értékrend civil irányban történő elmozdulása, a hadseregek „civilizálódása” nem visszafordíthatatlan folyamat. Veszély- vagy háborús helyzet esetén a nemzeti, közösségi érzések feltámadásával, feltámasztásával a katonai értékrend társadalmi méretekben ismét megerősíthető. Minden bizonnyal volt/van az Amerikát ért támadásnak is ilyen jellegű hatása. A társadalmi értékváltás folyamata azonban a fejlett demokráciákban legfeljebb lassítható, kissé korrigálható, de hosszú távon gyökeresen aligha megváltoztatható.
A „nőies” és „férfias” jelzők jelentése mára minden NATO-országban jócskán módosult. A munkaerőpiacon a nők jól képzetteknek bizonyulnak, teljesítményüket szívesen mérik a férfiakéhoz. Karrieresélyeik azonban csak tisztán jogi szempontból egyenlőek. Mind többen vállalnak munkát közülük, és egyre kevésbé hajlandók alárendelni magukat – a hagyományos családmodellnek megfelelő módon – a családfő karrierjének. Ez megint csak érzékenyen érinti a katonaság intézményét, amely évszázadokon át magától értetődően elvárta a feleségek tökéletes alkalmazkodását. A munkaerőpiacon hátrányos helyzetű hölgyek közül – biztos munkahely reményében – egyre többen jelentkeznek az ezt ígérő hadseregbe.
A hadsereg ugyanakkor, az általánosan ismert harcvezetési feladatokon kívül, a különböző történeti korszakokban változó mértékben bár, de mindig rendelkezett a társadalmat befolyásoló, szimbolikus funkciókkal is. A tömeghadsereg és a kötelező katonai szolgálat bevezetése szorosan összefügg a nemzetállammal. A hadseregek a nemzeti azonosulás szimbólumai is. Az a tény azonban, hogy a haderő férfiintézmény, vagyis nemcsak nemzeti, hanem nemi kontextusban is sajátos, sőt meghatározó szerepet játszik, sokáig elkerülte a kutatók figyelmét. Pedig az utóbbi három évszázad tömeghadseregei milliókat szocializáltak egy bizonyos tradicionális terv szerint, amelynek lényege a katonai igényeknek megfelelő, hegemón férfieszmény kialakítása, társadalmi méretű kisugárzása. S mivel a katonai kultúrában „férfias az, ami nem nőies” – bármily furcsának is tűnhet –, közvetetten a hadsereg formálta a polgári korszak nőideálját is.
A „harcos”, ma is élő férfimodell viszont a XVIII–XIX. század terméke. Történelmi források dokumentálják, hogy a XIV–XVIII. században a nők egyértelműen hozzátartoztak a szárazföldi haderők tarka képéhez. Nélkülözhetetlenek voltak a gondozás és ellátás területein. Közülük sokan férfiruhát öltöttek, és a fegyveres harcokból is kivették részüket. A XVIII. században kezdődő állami kizáró törekvések a XIX. században teljesen férfiintézményekké alakították a hadseregeket. Bár a nők továbbra is aktívan részt vettek a különböző harci cselekményekben, a történelem elfeledkezett róluk; a harcos nőalakok elhalványultak a nemzeti emlékezetben. Rozgonyiné Szentgyörgyi Cecília emlékét, aki csemegével csalogatja Muci paripáját, miközben „lebke szellő lebegteti tengerzöld ruháját”, Arany János gyönyörű balladája őrizte meg. A három ismert, fegyverrel harcoló magyar hősnő közül Dobó Katica a valóságban sohasem létezett, csak Gárdonyi híres regényében, az Egri csillagokban, Mária főhadnagy, vagyis Lebstück Mária és Zrínyi Ilona nevének említése pedig, mint ahogy a leghíresebb katonanő, Jeanne d’Arc alakja is, inkább azt sugallja, hogy a harcoló nő természetellenes, romantikus konstrukció. A hazafiúi kötelesség teljesítése – ahogy már a szó is kifejezi – a férfiak dolga.

Nem csak áldozatok

A legújabb kutatások eredményei azonban egyértelműen bizonyítják, hogy a nők sohasem, így a XX. század világháborúiban sem csak mint civil áldozatok szerepeltek. Az a tény, hogy nők is részt vettek a harci cselekményekben, háborúkban, természetesen nem azt jelenti, hogy nem a férfiak háborúztak. A félreértések elkerülése végett azt is szeretném leszögezni, hogy a „katona” és a „férfi” fogalma nyilvánvalóan már a XVIII. századot megelőzően is összefüggött. Ez az összefüggés azonban csak a tömeghadseregek felállításával, a sorozás bevezetésével vált általános érvényűvé. Az a tény, hogy a nőket kizárták a közintézményekből és ezzel a társadalom politikailag meghatározó részéből, a teljes jogú állampolgárságból, vezetett később oda, hogy az egyenlőségért folytatott harc magában foglalta a katonának állás jogáért folytatott követelést is.
A fent vázolt összefüggések mára már sokat veszítettek jelentőségükből. Mégis ez a szimbolikus kapcsolat a polgár-férfi-katona között – dacára a nemek közötti viszonyban bekövetkezett változásoknak, a katonai intézmény fejlett ipari társadalmakban történt leértékelődésének – sztereotípiáinkban ma is meghatározó.
A harcoló nő fogalma azért nehezen elfogadható, mert szétzúzza a nőt védő harcos férfi mítoszát, és ezzel kétségbe vonja a férfiidentitás egyik alapvető elemét. A férfiak sokszor úgy gondolják: az a nő, aki harci alakulatokba (vagyis tradicionális férfipozíciókba) törekszik, női identitásában sérült. Bár a férfias védő funkció már a második világháborúban sok esetben tragikus kudarcot vallott, erejét és fontosságát bizonyítja, hogy megóvása érdekében ezek az esetek hosszú időre törlődtek mind az egyéni, mind a társadalmi emlékezetből. 1945-ben Berlinben és közvetlen körzetében mintegy 900 ezer nőt erőszakoltak meg. A Bécsben és Budapesten megerőszakoltak számát 100-100 ezerre becsülik. Az elmúlt tíz évben az ENSZ adatai szerint több mint másfél millió nő és gyermek vált erőszak áldozatává. A szexuális erőszakról hallgatnak a hadseregek. De a második világháborúban erőszak áldozatául esett nők is, ha tehették, általában jobbnak látták elhallgatni „szégyenüket”, hogy ne kelljen védelmi funkciójuk csődjének tudatával frusztrálniuk a már amúgy is vesztes férjeiket, szeretteiket.
A politikusok és a katonai vezetők azt remélik, hogy a nők a hadsereget reprezentatívabbá, az egyenruhás állampolgár katonatípusát hitelesebbé varázsolják. A hadsereg azonban még ma is egyértelműen férfiintézmény, soraiban a férfiasság az abszolút mérce. A nők napjainkban folyó integrációjának egyik központi és – tegyük hozzá – kényes kérdése éppen ez: hogyan őrizhető meg a fegyveres erők férfiintézmény-jellege a nők tömeges belépése után?

Harcosok klubja

Sok nyugati szakértő meggyőződése, hogy a hölgyek növekvő jelenléte a katonaság gyökeres változását eredményezi. Néhányan közülük egyenesen úgy vélik: ha a gyengébb nem XVIII. században kezdődött kizárása az erőszakszervezetekből egy sajátos politikai rend fenntartását szolgálta, a nők tömeges bevonása a hadsereg soraiba egy új, nemek közötti, mi több, politikai rend létrejöttének kezdetét jelentheti. Konklúziójuk határozott és egyértelmű: nem biztos, hogy a fennálló társadalmi rend túléli a nők tömeges betagozódását a fegyveres erőkbe.
Ezt a „fenyegető jóslatot” természetesen egyetlen haderő sem veszi komolyan. Igaz, a nők puszta jelenléte a szervezeten belül, a szexuális problémák felmerülése nyugtalanságot és zavart okoz, de a katonatársadalmakban elenyésző kisebbséget alkotó hölgyek még sehol sem „vették be a férfiértékek utolsó bástyáját”. Arányuk egyetlen haderőben sem éri el a 15 százalékot; döntő többségük – a szolgálati korlátozások jelentős feloldása ellenére – ma is csak a harcoló férfiakat segítő, a hagyományos női feladatoknak megfelelő háttérfunkciókat látja el.
A hadseregbe belépett nők hamar megtanulják: férfias viselkedést kell tanúsítaniuk: ha a konfliktusokat el akarják kerülni, ha elöljárókká akarnak válni, kiváló szakmai tudásukat kell hangsúlyozniuk, nem pedig női mivoltukat. A tapasztalatok szerint viszont a férfiaknál is férfiasabban viselkedők legalább annyira irritálók, mint a nőiességüket hangsúlyozók. A nőiesség leplezése azonban nem könnyű: férfikritériumoknak megfelelni nyilván a férfiaknak egyszerűbb.
A jelentkezőknek jó tudni: a hadsereg biztos munkahelyet kínál, de nagyfokú alkalmazkodást követel. Struktúrája, gyakorlata, érték- és normarendje, rítusai és rituáléi általánosan elfogadott sztereotípiákat tükröznek vissza a férfiasságról és a nőiességről. Kultúrája a keménység és a férfiasság kultúrája.
Egyelőre kevés tanulmány létezik arról, vajon milyen katonás férfiideált preferálnak ma a hadseregek. Az elit alakulatnak számító amerikai tengerészgyalogosokat például olyan katonaideál szerint formálják kiképzésük során, amelynek fő jellemzői: a testi erő, szívósság, kitartás, vagyis a fizikai és pszichikai (a megerősítések érdekében permanensen ismételt) megterhelések, nehézségek sztoikus elviselése, érzelem nélküli, racionális logika és kalkuláció, kockázatvállalás, a technikai berendezések tökéletes uralása, kinyilvánított heteroszexuális viselkedés. A kemény megpróbáltatások elviselése a férfi beavatási szertartások része. Azok a férfiak, akik nem képesek teljesíteni a követelményt, azaz „feladják”, a tengerészgyalogosok szerint hozzájárulnak a többiek büszkeségének növeléséhez, ahhoz a tudathoz, hogy egy előkelő férfiklubba tartoznak. A katonák soraiban tehát létezik egy kollektív tudat, amely összetartja őket, és amely a többiekkel, a kevésbé „férfiasakkal” és a nőkkel szemben érzett különbségben nyilvánul meg. Sok amerikai katonai vezető elsősorban ezért, a katonai szolidaritás védelmében tiltakozik a nők megjelenése ellen. A nők ugyanis – a kiképzés során gyakran hangoztatottan – a leginkább másak. A fegyelmezett, hierarchiát tisztelő, engedelmeskedő, szolgálatkész, precíz katonákkal szemben fegyelmezetlenek, zavaros fejűek, érzelgősek, panaszkodók. A férfi katonák a különböző egységekben mindenütt gondosan ápolják a nők meg nem feleléséről, fájdalmat, megpróbáltatásokat nem bíró, panaszkodó magatartásáról szóló történeteket.
A nyugati szakértők egy része a hadseregek „civilizálódását” várja a nők jelenlététől. Alig elképzelhető azonban, hogy integrációjuk belátható időn belül változásra bírja a keménység és hajthatatlanság eme férfikonstrukcióját például az amerikai tengerészgyalogságnál.
Reálisabbnak tűnik az az elvárás, hogy a nők jelenléte jó hatással lesz a „katonás”, durva beszédmód, hangnem visszafogására. Ez sem olyan egyszerű azonban. Éppen az amerikai katonákkal készített interjúk alapján megállapítható, hogy az elitnek tekintett pilóták vad, civilizálatlan, „fenegyerek” viselkedése a nonkonformizmus megnyilvánulásának szinte egyetlen lehetősége a parancs és engedelmesség rendjére épített hierarchiában, és a katonai szubkultúrában a barátság, a státus, a személyes identitás kialakításának bevált kelléke. A fenegyerek-attitűd elengedhetetlen tartozéka, a durva beszéd pedig olyan verbális kód, amely a férfiközösségek összetartozását erősíti. A remélt női „kulturáló” hatással szemben ma még sokkal inkább az a tapasztalat, hogy a zárt férfiszubkultúrába bekerülő nők kell hogy alkalmazkodjanak.
A katonanők hatása tehát e téren is kétesélyes; ma még csak a konfliktusok számba vehetők és elemezhetők. Mint például a Tailhook-affér néven elhíresült eset, amelynek során 1991-ben egyszerre 80 amerikai katonanő tett feljelentést saját katonakollégája ellen szexuális zaklatás miatt. Nem annyira tettlegességük, mint inkább megjegyzéseik okán. Mivel az eset nagy port kavart, egyes pszichológusok a férfi katonák durva, támadó viselkedését éppen a nonkonformizmusuk kiélésével magyarázták, mások az ilyen jellegű problémák gyökerét abban látták, hogy az a nő, aki nem mutatja magát védelemre szorulónak, a férfiak szemében irritáló. Különösen azok a katonanők.
A nők tehát egyelőre alkalmazkodnak és elfogadják, hogy a fegyveres erőkben csak úgy lehetnek egyenlők, ha nem különböznek. Kérdés: kell-e egyáltalán katonáknak lenniük? Amíg a legfőbb állampolgári kötelesség abban állt, hogy életünket áldozzuk a hazáért, sokan az egyenértékűség feltételének tekintették a katonai szolgálat vállalását. Ma már tudjuk – legjobban Izrael esete példázza, ahol a nőkre is érvényes a hadkötelezettség –, hogy ez nem feltétele a jobb női társadalmi pozíciónak. De: kiharcoltuk – választhatjuk, ha akarjuk. Választaniuk pedig azoknak érdemes, akik szeretik a férfias attitűdöt, értékrendet; jól tűrik az alárendelést, a fizikai és pszichikai terhelést, fogékonyak a közösségi értékek iránt, nem ragaszkodnak a gyengéd bánásmódhoz.
Mivel a női jelentkezők közül sokan nincsenek tisztában a hadsereg jellegével és elvárásaival, a nyugati katonai szakirodalom – a problémákat megelőzendő – felkészítő tanfolyamokat (úgynevezett gender traininget) és gyakorlati bemutatókat javasol a jelentkező hölgyek számára. A Bundeswehrben már olyan képzést is bevezettek, amelyen a csapattiszteket készítik fel a nemek között várható problémák kezelésére, a nőknek megfelelő bánásmódra.

Gazdasági hadkötelezettség

„A gazdasági hadkötelezettség kényszerét” érző nők – mit tehetnek? – megpróbálják megállni a helyüket. Sokan közülük kifejezetten szeretnék elkerülni, hogy férfiideálok jegyében emancipálódjanak. Örülnének, ha – József Attila sorainak megfelelően – a férfiak férfiak maradnának, „és nők a nők, szépek, kedvesek”. Azoknak azonban, akiknek férfiakkal kell versenyezniük a munkaerőpiacon, nincs sok választásuk. Amíg úgy látják, sokszor „az van biztonságban, aki a hatalomban van; hogy a fölény, nem pedig az egyenjogúság jelenti az ember stabilitását, hogy a siker ismérve a másik elnyomása és a fölébe kerekedés…” (Losonczi Ágnes szavai), addig szelídnek és nőiesnek maradni, közben a társadalmi értékváltással is lépést tartva autonómnak lenni, meglehetősen nehéz.
A dilemmát csak növeli, hogy a harcos, agresszív nők nem vonzó társak a magánéletben. Munkahelyi érvényesülésük ára sokszor az egyedül maradás. Úgy tűnik, ha ez így folytatódik, lassan mindenki rosszul jár. Ranschburg Jenő szerint a női szerep „életstílust jelent, stratégiát, gondolkodásmódot és emberközpontúságot, amit meg kell védeni mindazokkal szemben, akik a nőket óvják saját szerepüktől. Egyetemes emberi értékről van szó, amelynek hiányában nem csak a nők válnak szegényebbé.”
Az értékváltás, a nők széles körű integrációja ellenére alapvetően nem változott a hatalmi viszony a nők és a férfiak között. A formális egyenlőség elérése után az igazi egyenértékűség kivívása még hosszú folyamatnak ígérkezik. Addig bizonyára sok nő bizonyít majd katonaként is, és bőven van idő, hogy arról is vitatkozzunk, vajon a férfiak félnek-e jobban a férfias nőktől vagy a nők az „elférfiasodástól”. És hogy lehet-e másként?
Nyugat-Európa lakói az elmúlt évezred nőjének a világ leghíresebb „katonanőjét”, Jeanne d’Arcot választották. Jeanne honleányként hazafiúbb volt a férfiaknál. A hadsereg élére állva vezette, de sohasem utánozta őket. Igaz, megtanulta tőlük – mert szükség volt rá – a kardforgatást.
Megégették.
Jó lenne tudni, vajon milyen lesz az új évezred választottja.