Isten karimbahol

Jezovics – ahogy gyermekkorában sem – nem tudta fölfogni Isten igazságtalan igazságait. Rendkívül éles és gyanakvó szemmel figyelte az Úr mozgásterét. Mit csinál, hová sújt, mit karimbahol.
A padlásföljáró idegen, fülledt és szálkásan térdszakító deszkáin – ahogy háromévesen fölmászott az elképzelt isten porral szállongó magasába, és alábukfencezett kalimpálva, hogy csak a jótékony fakanyar tartotta föl a végső zuhanástól – ezt a félig káromkodó, félig gurgulázó szót találta ki, s ez a szó a család liturgiai szótárába került.
Most is dermedve hallgatta veje borzalmas jelentését lánya férjének gyönyörű kis húgáról, aki harmincnégy évesen három csöpp gyerek anyjaként totál autóütközésben a fölismerhetetlenségig roncsolódva kimúlt. Elszállt, eltűnt, föllebbent, alámerült az ég elég sötét tengerében. Az „öreg” megint ugyancsak karimbahol – ötlött száraz fejébe a gyermekkori borzalom és a szó.
Szerette ezt a lányt. A vejénél tíz évvel fiatalabb gyerek tele volt kicsattanó életkedvvel, mosollyal, angyalillattal, a rádióban énekelt a kórusban, majd fölfigyeltek éles-édes, tiszta hangjára, és szólóénekesként harsogta be a stúdiókat meg a nyitott szívű embereket. Aki hallotta, úgy érezte, hinnie kell, föl kell emelkednie a köznapokon abba a magasba, ahol a dallamokban megszűnik a világ gyarló és lerántó zaja, s valami éteri zene zendül. Álom. Ilyen hang, ilyen alkat külön ajándék – Isten ajándéka. Csordultig volt szeretettel, Jezovics unokáira is úgy öntötte rá, mint aranygaluskára a madártejet, édes lett tőle a sütemény, a délután, a hosszú távú gyerekélet.
Most ugyanaz az Isten, ki ajándékozá is őt, lerombolta, vagy legalábbis engedte lerombolni fiatal életét. Háborgott Jezovics, maga is igazságtalan ember lévén.
Isten igazságtalanságának csapdájában érezte magát, amelyből nincs kiút. Számtalan esetben előfordult, valószínűleg a hiányos hite miatt. Úgy érezte, a sors kegyetlen rulettjátékában elvész az ember. Harminc esztendővel ezelőtt regényt is írt Isten nem szerencsejátékos címmel arról a papról, aki barlangtúrára vitte növendékeit, akik az aggteleki járatokban életüket vesztették papi vezénylet alatt. „De ki ez az Isten? Az Isten végtelenül magányos, nem akar velünk egyszerűen szót érteni. Tudod, mi a legfontosabb? Meghalni tudni kell, egyszerűen, mint egy selyemhernyónak. Föláldozva magunkat a selyemért, beburkolózva Isten szövevényébe…”
Még maga is megborzad akkori szövegétől.
„Isten hamar megszorítja az embert… Az ember nem mérhet emberivel, ez a mérték nem vezeti el az emberekhez sem…
– Hanem?
– Nincs hanem. Isten túl nagy hozzánk. Csak túl nagy úton lehet hozzá elérni, azt hiszem. Megérinteni, mint egy lehetetlen célszalagot.
– Ilyenformán Isten borzasztó?
– Szó sincs róla. Az ember borzasztó. Isten csak az Ószövetségben borzasztó… Az emberi mivolt borzasztó, és azt vetíti ki nagy borzalommal Istenre…”
Hogy írta le a legkedvesebb papja halálát ama regényben?
„Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted. Vedd le rólam a te ostorodat; kezed fenyítéke miatt elenyészem én. Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, elemészted, mint moly az ő szépségét. Bizony, merő hiábavalóság minden ember.”
Hogy tetszik ezt képzelni? Semmi nem számít? A bűntelenség, a jóság, az istenhit sem?
„Halld meg, Uram, az én könyörgésemet… figyelmezzél kiáltásomra… könnyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok tenálad, zsellér, mint minden ősöm… Ne nézz reám, hadd enyhüljek meg, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé…”
Mindig neki van igaza? Jezovics most is porig alázva görnyedt a halálhír terhe alatt.
„Isten nem szerencsejátékos. Nem packázik velünk. Azt adja, amit kérünk tőle.”
Közröhej. Ki a csuda kérte, hogy ez a harmincnégy éves fiatalasszony egy autókormány elrándításával végleg összetörjön, mint kalapács alatt a dió, egyetlen roppanással? Ki éli ezt túl ép ésszel?
„Aki odaadja mindenét, annak visszaadja önmagát. A kegyelem tiszta út. Isten nem szerencsejátékos.”
Jezovics úr szédelgett. Semmire se jutott. Ámulva észlelte regénye megírása után harminc évvel, hogy Einstein használta ezt a kifejezést a relativitás szent kapujában. Ő megpróbált megnyugodni Isten halálos akaratában. Megtiporva és fölpislogva, mormolva a saját zsolozsmáját:

„Isten el szokta hagyni híveit
csak addig szeret amíg szeretik
ha nem hallatszik körüle a kardal
lesújt reád mennykővel és haraggal

ha szembefordulsz mint a szél a Nappal
kitér előled elúszva mint a nagy Hal
nem lehet fújni sose ellenében
nem lehet élni csak a szellemében

és ha rájön hogy mégis szereted
lesújt lelkedre hogy belegebed
nem dédelget nem ölel nem segít
– Isten el szokta hagyni híveit.”

Karimbahol – suttogta maga elé a gyermekkori szót, és elküldött egy verses levelet Ági összetöpörödött szüleinek, akik a maguk halhatatlan méltóságával állottak a ferencesek budai templomában – töretlenül:

„Szüleidnek sokszor örömet szereztél
Kisgyerekeidnek jó szülője lettél
Életgyümölcsödben mégis aláestél
Talán az utolsó percben nem szenvedtél
Az örök Istenhez fölülemelkedtél.”