Két párt, ami egy

Akiket szerettem, mind meghaltak. Valóságos vagy átvitt értelemben. Elment Krassó az utca pártjával, el Nagy András és Solt Ottilia a szegényeivel, s elment Horváth Misi is a Rakpart Klub barikádjairól. Akik maradtak, kivert hadakként szétszéledtek. Nagy Jenő belerokkant a nélkülözésbe, Zsille Zoli az alkoholba, Sneé Peti kiírta magát, kiégtek.

Volt, akinek a gyomra nem bírta, más csendesen visszavonult az ügynöktörvény hatására. Elmentek ők örökre. Jöttek helyettük – egymás sarkát tiporva – a másodosztályú politikai nímandok. Formális és informális csatornákon bekapcsolták a hálózatba a széltől védett ávóscsemetéket, az ifjú pártbürokratákat, a farvízen tolongó apparátentellektüeleket, az örök rózsadombi favoritokat és – hátul, a sor végén – az antikommunista megtévesztetteket. Ők ma már rádöbbentek, hogy az évszázad legnagyobb értelmiségi átvágásának lettek szánalmas áldozatai.
A rendszerváltó párt elpárolgott, felszívódott. A párt „hétköznapi anyázást” formált a liberalizmus és a demokratikus ellenzék egykor fennkölt mítoszából. A párt legitimizálta és konzerválta hazánkban a kommunizmust. A destrukció köpönyegforgató pártja nemet mondott Istenre, mert túl hatalmas és keresztény. Nemet mondott a hazára, mert emelkedett és összetartó. Nemet mondott a családra is, mert szerintük elavult és heteroszexuális. A párt, melynek soha semmi köze sem volt lenézett népéhez, mindössze apró farkinca lett a „Nagy Testvér” vöröslő testén. Egy alig látható valami a közvélemény-kutatások lázgörbéin. Hogyan átkozták így el magukat? Hogyan jön szitokszó a szánkra, ha meglátjuk képüket? Hogyan lettek vezetői az egykor ellenzéki pártnak: a gimnasztyorkás Pető, a bányákban mutyizó Eörsi és az Andrássy úti cellák dohos szagát árasztó Bauer? Úgy gondolják, hogy a nép titokban zsidózik, a nép Csurka után kiált? Pedig nem. A nép örül, hogy eltűnnek ők a Váci utca fortyogó ködében. Visszatérnek oda, ahonnan jöttek, a kávéházak pletykás világába. A nagy átverés oka mindez.
A párt mai vezetői mély illegalitásba vonultak a Kádár-rendszer alatt. Tudták, tették, merték. Álnéven írogattak az asztalfióknak, hogy reggelre eltüzeljék. Most legalább ne aláznák meg akcióikkal azt a néhány, még élő, valódi ellenzékit! Nagy Jenőt, Pákh Tibort, Rácz Sándort, Diószegi Olgát, az Égtájak között című lap szerkesztőit, a Demokrata készítőit, a Republikánus kör tagjait. Nem voltunk sokan, talán százan. Mára – nézegetve a Történelmi Hivatal dokumentumait – kiderült, amitől féltem. A valóság. Az állampárt beszervezett kémei alkották az egykori ellenzék nagyobb hányadát. Kutathat Kenedi! Ők elmentek szintén, de helyettük nyakunkba kaptuk a micisapkások fanyalgó seregét. Nekik nincs már szavuk, hangjuk október 23-án. Nincs kezük a tapsra a párkányi híd átadásán. Nincs lábuk elmenni a Nemzeti Sírkertbe. Nincs eszük felfogni, hogy nagyobb kárt okoztak az ország polgári átalakulásának, mint azok, akikkel most ismét összefognak.
Jönnek szembe az októberi széllel, kipirult orcával hatan. Akárcsak a Délidőben című western gazfickói, zsebredugott kézzel. Arcukon fáradt mosoly. A pisztolytáskát otthon hagyták. Berúgják a söntés ajtaját, odabenn rózsaszín tapéta. Az asztalról már csak Kocsis Irma hiányzik. A proli nagyfröccs, a látvány kedvéért.
Itt ül két párt, ami egy. Az egyik oldalon a szociálisan érzékeny vörös bankár, a másikon az elcsukló pulykatojás. Beleolvadnak a háttérbe. A többiek is egymásra találnak. Nem először. A Metész tüntető öregjeit szétverő, ausztrál ávéhás hitbizományos, robbantásszakértő kezet nyújt a munkásmozgalom sharpei kutyájának. Dicső parola. Azt hihetnénk, hogy ellenségem ellensége a barátom. De nem! Itt ellenségem barátja az ellenségem. Nem baj, mert nagy pártok kiskocsmákban kötnek nagy történelmi szerződéseket. A CNN ma elmaradt.
A vörös ingesek vezére, Ács Feri elment Nemecsekhez. Miért ne mehetne el Demszky a Gyorskocsi utcába, s Medgyessy Orbánhoz? Vagy sántít a párhuzam? Hiányzik az erkölcsi tartás? Az úri becsület, a gerinc? Kit érdekel? Modern világ, modern ízlés, modern politikus. Hömpölyögni az árral, a hatalom sodrásával a víz felett. Közben letaposni az alul lévőket, lenyomni, míg utolsót bugyborékolnak.
Ülnek az asztalnál a nemzetmentők. Arcukon üdvözült áhítat. Ígérgetnek, fogadkoznak, most nem kötnek vérszerződést, mint ’94-ben Pető Iván. Azután a végén… Tudjuk a szégyenletes, a néhai választók tízezreit arcul csapó véget. Az első nászéjszaka joga elmúlt. A nép már nem hisz önökben, uraim. Nincs több esély, nincs több türelem, nincs több lehetőség, befellegzett. Jöhet a maszk, a Halloween ijesztő álarca Thürmer Gyulával! Mi csak mosolygunk.
A szerző az Inconnu-csoport tagja, egykori ellenzéki