Lónyomon

Valamelyik ló (lovakat tartok odahaza, Mátyásföldön, ez a mániám) két nappal ezelőtt odapottyantott egyet a földút közepére, éppen a kerítésszomszédom előtti kocsiútra, nagyjából félrakásnyit. Nem én szóltam a lónak, hogy légy szíves, te ló, piszkítsál a szomszéd háza elé, úgy kell annak, miért annyira kopasz, meg miért van neki hatszázas Mercedese hasonlóan kopasz őrző-védő emberekkel. A ló – én a sárga Porfelhőre gyanakszom – mindenesetre odapottyantott egyet a kerítésszomszéd vonulatára merőlegesen, éppen a bejárattal szemközt.
Napszálltakor történt az egész, a mercedeses ember még nem volt odahaza – én sem –, csak reggel láttam a lónyomokat, juj, mondtam is az aszszonynak, ebből még jegyzékváltás is lehet, el kellene Mercedesék elől dobálni a lóegyveleget. De ekkor már késő volt minden, Mercedesék (hatszázas) időközben összelapátolták az összes trágyát, és a bejáratom elé helyezték. Kicsit vívódtam, Porfelhőt is leteremtettem, de ez csak olaj volt a tűzre, a rakás trágya maradt, ahol volt, plusz a tar mercedeses sem vonult vissza fedezékébe, sőt elő sem jött onnét. Időközben ránk esteledett. Tényleg mondom, nem én szóltam a sárga kancának, légy szíves, piszkíts már oda a szomszéd elé – nem. Csak úgy jött az egész.
Jogilag egyébként csak sajnálni tudom a tar embert. Jelenség. Bíróság nincs, aki igazat adna a beadványára. Itt van viszont a trágya. Benne hallgat a szándék.
A dolog talán elrendeződik.
Barátom gödöllői ismerőse, jogász Feri bácsi egyébként nem átallotta annak idején arrább söpörni az út menti lómaradványt – ahogyan azelőtt oly sokan. Nem lett tőle kevesebb.
Az élet meg ment tovább.