Mossunk teligőz mosógéppel!

Pápát nem az iskolái, nem az értelmisége, nem a földbirtokosai, hanem az iparosai tették naggyá, mondja egyik ismerősöm. Mert fölkészületlenségem okán vitatkozni nem tudok vele – jóllehet Pápán születtem, iskolába is ott jártam –, gyorsan beszerzem az ipartestület emlékkönyvét, amelyet néhány évvel ezelőtt, a százéves fennállás alkalmából adtak ki Pápán. Ebben találom ezt a címben szereplő teligőz mosógépet is; Hanauer Zoltán vaskereskedő reklámozta 1906-ban.
Az ipartestületi könyvből – Huszár János tanár úr szerkesztette, ő maga is iparoscsaládból való, Huszár Kálmán szita-rosta készítő mester egyik gyermeke – nemcsak egy egészen új történelmet ismerek meg, az iparosok munkájával és életlehetőségeivel írt történelmet, hanem olyan olvasmányt kapok a kezembe, amelyet érdekessége, kuriózum volta tesz sokáig emlékezetessé.
Megtudom, volt osztálytársaim nagyszülei, dédszülei milyen külföldi országokat jártak be, hogy a szakmában minél több tudásra és jó hírre tegyenek szert; hogy cselédek gyerekeiből, nemesi családokból egyaránt lett kiváló iparosember; hogy a rézüstök, kávédarálók, rézmozsarak, egy-egy templom kupolája, a keresztelőkút fedele néha ugyanannak a rézművesnek a keze alól került ki, sőt még a permetezők és a pálinkafőzők is; hogy a hetivásárok, az országos vásárok micsoda élményt jelentettek, és mekkora rang volt egy országos kiállításról díjat, emlékérmet elhozni; milyen tudatosan törekedtek az iparoscsaládok arra, hogy ők is művelt emberek legyenek, színházba, hangversenyre jártak, saját zenekaruk, énekkaruk vagy dalárdájuk volt és báljaik, emlékünnepeik, rituális szórakozásaik.
És akkor még nem említettem a történelmet, a húszas éveket, a harmincas éveket, 1945-öt és az elmúlt ötven évet. Milyen fondorlatokkal élt az új „demokrácia”, hogy rákényszerítse az iparosokat a szövetkezetbe való belépésre: a fodrászüzletben szombaton, csúcsforgalomkor rendszeresen kikapcsolták a villanyt, hogy a vizes fejeket ne tudják megszárítani, a cukrászhoz pedig mindig éjjel kettőkor zörgettek be, hogy a belépésre agitálják.
De volt más is: a nagyipar megjelenése, az életformák és életszokások változása. Ennek során a konflisból taxis lett, a kötélgyártóból paszománykészítő, a kovácsból géplakatos, a szitásból drótháló- és kerítéskészítő, a fényképész unokájából tv-operatőr. Túlzás nélkül mondhatjuk, abba, hogy az elmúlt ötven évben hogyan alakult egy-egy iparoscsalád élete, a történelmen kívül az is belejátszott, milyen szakmában, milyen anyaggal dolgozott.
Ács Endre devecseri felmenői bognárok voltak. Nagyapja otthon, majd Bécsben szerezte meg szakmai tudását. Édesapja, Ács Antal is előbb apja műhelyében dolgozott, majd Fiuméban, utána Pesten, a Mischura kocsigyárban. Büszke volt rá, hogy dolgozott a cirkuszos Czájáknak, s hogy éppúgy tudott hintót, csézát, szánkót készíteni, mint fuvaroskocsit, molnárkocsit, szekeret. 1926-ban hazajött Pápára, s attól kezdve az otthoni ipartestület tagja lett.
A gazdasági föllendülés a harmincas évek közepén érkezett meg. Egy-egy tehetősebb molnárnak két-három kocsija volt, a henteseknek szintén. Ha a kocsigyártó kivitt a vásárra két-három kocsit, biztosan eladta. De készített fakarosszériás tűzoltókocsit is, a környék földbirtokosainak hintókat, vadászkocsit, vagy amit rendeltek. Fia, aki a szakmát folytatta, elvégzett öt gimnáziumi osztályt, mellette képzőművészeti szakkörbe, rajzkörre járt. Gépkocsi-vezetői vizsgát is tett.
1948-ig tartott a fénykor. A bognárcsalád életében ekkor egy különös szakmai epizód is lezajlott. Goda Géza bácsitól, a város ismert taxisától orosz katonák – akár csak egy kirándulásra, miért ne? – meg akarták szerezni az Opel Olympiáját. Beszálltak és felszólították, vigye őket – Veszprémbe. Mikor beértek a Bakonyba, a vezetőre hátulról rálőttek, kitették az autóból és továbbhajtottak. De rosszul vezettek, vagy csak az utat nem ismerték, Farkasgyepűnél legurultak a Szamár-hegyről. Sebtiben eltűntek, a kocsit otthagyták. Goda Géza bácsi bement a kórházba, kiszedette a vállából a golyót, a kocsiját bevontatta, és Ácséknál új fa alvázat csináltatott hozzá. A többit a lakatosok megoldották. A kocsikészítőknek nem volt megoldhatatlan a feladat, az Opel Olympián kívül már Lancia- és Kadett-alvázat is készítettek.
Az Ács család története – szerencsére – nem alakult rosszul, az apát beléptették a téeszbe, de saját eszközeivel, otthon dolgozhatott; a fia pedig egypár év kitérő után az ács- és tetőfedő-szövetkezet tagja lett. Később megtanulta a bútorkészítést, és az elmúlt 35 év alatt a bútor mellett ajtót, ablakot, parkettát – szinte mindent – csinált.
Most újra saját műhelye van, két segéddel. Hetvenéves elmúlt, és nem szeret arra gondolni, mi lesz, ha megöregszik, és már nem tud dolgozni. Addig is vállal lépcsőt, korlátot, díszes kaput és néha – nosztalgiából – hintót, csézát vagy szánkót. Ilyenkor eszébe jut: 1945-ben, amikor a frontról hazaszökött, először a halottakat takarították el a városból, majd az oroszok felszólítására a kastély előtti bombagödörbe beledobálták a hintót, csézát, vadászkocsikat és a bútorok egy részét. Azután elföldelték. Komikus? Szomorú? Vagy egyik se?
Ennyit a pápai ipartestület emlékkönyvéről, az időről, az életrevalóságról és a történelemről. S búcsúzóul még egy hirdetés a könyvből: „Angyalokkal álmodik, ha: sodrony-ágybetétét Huszár Kálmán szitás- és sodronyfonó készíti.”