Október végén

Elszaladt az október, a kis diófáról már majdnem minden levél lehullott, ami virág még volt a ház előtt, elfagyott az éjszakai hidegben, egyedül a rózsa tartja magát, de már annak is csak napjai lehetnek, kár a sok bimbóért, teli velük a tüskés szár.

Szomorú a kert, szomorú az egész utca. Reggelente, amikor tejért, kifliért leballagok a kisboltba, szinte dideregnek a házak, a kutyák is bent szenderegnek a vackukon, kopár és lehangoló a világ, a csupaszodó bokrokon át belátni a kertek végébe, csupa téglarakás, deszkahalom meg talicska minden. Ősszel a kertek is lemeztelenednek, szürkébb és őszintébb a mátyásföldi utca, valahogy jobban összeolvad a táj, de ez nem baj, ellenkezőleg, közelebb hozza egymáshoz a házakat, a távolságok lerövidülnek, a hangokat közelebbről hallani, itt elkukorékolja magát a kakas, ott fölcsapódik egy garázsajtó.
Mondom, elszaladt az október, utolsó vasárnap elpakoltuk a kertből a nyári holmikat, a sörasztalt, a padokat, kupacba gereblyéztük a faleveleket, a sógor a gyerekbicikliket tette el télire, az asszonyok meg a paprikát szedték le a konyhakertben, azt a pár maroknyit, ami még kint maradt. Aztán meggyújtottuk a halomba rakott avart, rádobtunk néhány száraz faágat, persze csak füstölt az egész, égni nem nagyon akart, és ebben is volt valami ősziesen szomorú.
Délután átmentünk Lajos szomszédhoz, az asszonyok trécseltek, a gyerekek a kertben randalíroztak, mi meg bort ittunk a Lajossal, meg hümmögtünk, hogy így a világ, meg úgy az ősz. Az októberi vasárnap ugyanis tele van filozófiával, az ember nézi a világot az ablakon át, pici kis igazságok sorjáznak belőle, egymás mellé rak kettőt, körbejárja, elemzi, a másik meg nagyokat bólogat rá.
Aztán elballagtunk haza, én egyenest a dolgozószobába valami frappáns cikket írni, de semmi frappáns nem jutott az eszembe, csak néztem a fehér papírlapot, meg hallgattam a falióra ketyegését. Aztán beesteledett, kimentem a kertbe, beleültem a hintába, Betyár kutya meg odaheveredett a lábamhoz, mert egy igazi kutya pontosan tudja, hol van rá szükség.
Valami olyasmit éreztem, amit az ember a tűz mellett szokott érezni, gubbaszt a lángok mellett, nézi a parazsat, hallgatja a tűz ropogását, néha arrább piszkál egy átüszkösödött fadarabot. Ilyenkor nem kell a beszéd, szalad magától a gondolat, ki-ki a maga ösvényein barangol, néha összefut a másikkal valami kis tisztáson egy mély sóhajra, aztán már megy is tovább.
Később lejött az asszony is a kertbe, a gyerek már aludt, és egy darabig együtt néztük az ablakfényeket. Egyszerű és békés volt minden.