Pocsék áruk fóruma

Még soha nem született ennyi ötlet az ellenzéki szürkeállományokban, mint az elmúlt három évben, és még soha nem került ilyen sok javaslat a szemétkosarakba. Elég, ha felidézzük a Demszky-féle bébikötvényt vagy a tökéletes érdektelenségbe fulladó szocialista részországgyűléseket és bizottságokat. Hamar kifulladt az SZDSZ Tetthely-sorozata is, mert elfogytak a témák, amelyet ráolvashattak volna a koalícióra. Aztán itt voltak az MSZP párbeszédre való ajánlkozásai, amelyek szintén eredménytelenek voltak.

A szeptember 11-e utáni napokban kezdték el hangoztatni, hogy elveszett a kormánytöbbség, a kabinet legyen szíves elismerni a bukását. Közben olyan népszerűségi adatokat mértek a Fidesz–MDF közös listával kapcsolatban, amelyek kelet-közép-európai rekordokat döntögetnek. Az MSZP néha nemzetközi ügyekben megpróbált különvéleményt megfogalmazni: ugyanakkor a választópolgár azt látja, hogy már a második háborúban kell részt vennie Magyarországnak, az egyik lőporfüstje itt gomolygott a déli határaink mentén, és mit tesz Isten, a kormány mindkét esetben kifogástalanul látta el feladatát. Bakot lőttek a szocialisták akkor is, amikor azt hangoztatták, csak ők képesek garantálni a jó viszonyt a szomszédos országok kormányival. A magyar–szerb kapcsolatok kifejezetten jók, és a román vagy a szlovák kabinettel való viszony sem a mi hibánkból vált néha fagyossá.
Hasonló a helyzet a személyi kérdések terén is. Az ellenzék 1998 óta elfogyasztott legalább féltucatnyi pártelnököt és kormányfőjelöltet. Mi lett a végeredmény? A múlt heti MSZP–SZDSZ-csúcs, ahonnan csak Horn Gyula és Suchman Tamás hiányzott, hogy az 1998-ban megbukott koalíció exminiszterei megtartsanak egy nosztalgikus osztálytalálkozót. Kommunikációs csodafegyverek egész sorát vetették be, de mindhiába. Néhány hónap alatt elvérzett a verhetetlennek hitt Demszky–Bruck-féle stáb, és süllyesztőbe került a Londonból jött messiás, Németh Miklós éppúgy, mint az önmaga karikatúrájává váló Kovács László pártelnök, akiről saját elvbarátai mondták ki, hogy alkalmatlan a miniszterelnök-jelöltségre. Nem sikerült a Göncz-mítoszt sem fenntartani, az exállamfő megnyilvánulásai már csak saját köreiben váltanak ki visszhangot.
Fiatal politikusoknak nyoma sincs. A Tízek Társaságának vagy a szabad demokrata Új Generációnak a kreatúrái egyetlen épkézláb ötletre nem voltak képesek. Hol vannak a tíz évvel ezelőtti Fidesz teljesítményétől, amelynek fiatalossága és dinamizmusa töretlen, hiába vizionáltak egyesek a harmincas korosztály kiégéséről vagy a huszonévesek Fidesz-generáció iránti ellenszenvéről. Arról a huszonéves korosztályról, amelynek jobboldali értékrendjét egyre kevésbé tudják takargatni a szociológusok és közvélemény-kutatók.
Mi maradt a baloldalnak? A MIÉP szidalmazása és a Torgyán partizánakcióiban való bizakodás. A rohangálás az Alkotmánybírósághoz olyan nevetséges ügyekben, mint a köztisztviselői eskü: mindezt azért, hogy megpróbáljanak még egy-két alkotmánysértést kreálni. Mert hát közeleg a nap, amikor majd vitatéma lesz, hogy 1990 óta melyik koalíció hányszor sértette meg az alaptörvényt.
És közben ne felejtsük el: volt itt árvíz és háború, de senkinek sem kellett meghalnia a kormány hibájából, és az újjáépítés is sikerült a beregi térségben. Átéltük az orosz valutaválságot, az amerikai recessziót, egy olajárrobbanást, az euró vergődését, és a Petschnig-jósda S. O. S. jeleit. Mi lett a vége? Egy töretlenül növekvő gazdaság, erős forint, és közben sok-sok apró korrekció és kiigazítás, anélkül, hogy vészcsomagokat kellett volna a polgárok nyakába zúdítani.