Rejtőzködő Magyarország

Vas és Zala vármegyék egy történeti-földrajzi tájegységet alkottak a régi Magyarországon. Benépesedésük, településrendjük és gazdálkodásuk kezdettől fogva sokkal több közös vonást mutat, mint egymástól eltérőt. A vidék kívül esett a török hódítás nyugati határán, ezáltal XVI. század előtti anyagi és szellemi kultúrájának java megmenekült. Az Árpádok idején az országhatárt védő, szabad jogállású fegyveresek építkezés- és életmódja, népszokásai és nyelvi hagyományai rokonságot mutatnak a történelmi Magyarország keleti tájain élő határőrökéivel: a dunántúli Őrvidék látható és lappangó közösséget alkot a távoli Székelyfölddel.
Északi szomszédságától eltérően a középkori Zalában, Vasban nem volt jogi értelemben vett város, ám az 1494–95-ben készült összeírás szerint a két vármegye 1113, illetve 826 helysége közül összesen 56 volt mezővárosi rangú, és további 29 vásártartási joggal bíró, kiváltságos település. Kétezer éve itt vezetnek a legfontosabb kereskedelmi utak, s a terület magyar lakossága egy évezrede él a német és szláv nyelvi és kulturális határon.
A mai Magyarország legnyugatibb tájegysége az Őrség. Sajnos az első világháborút lezáró békeszerződés e két vármegyénkből is levágott egy-egy szép darabot. Odalett a régi Zala muraközi része, Vas vármegye elszakított területein pedig ma Ausztria és Szlovénia osztozik. E bevezető után először lépjük át a mai országhatárt, mert az itthoni és az ottani Őrvidéken rejtőzködő középkori építészeti emlékeket nem lehet egymástól elszakítva bemutatni. Az őriszentpéteri, hegyhátszentjakabi és veleméri XIII. századi templomok legközelebbi rokonai közül négy kevésbé ismert műemlék található szlovén területen. Közülük elsőként a martyánci (Martjanci) templomot keressük fel.
A Muraszombat közelében lévő, vendek lakta falu gótikus temploma szinte tökéletes példája az egyhajós, sokszögszentélyes, nyugati tornyos középkori plébániai egyháznak. Írott adatok tanúskodnak róla, hogy Martyánc (újkori hivatalos nevén: Mártonhely) már a XII. században virágzó település volt, tehát biztosra vehető, hogy a mostani helyén már akkor létezett román kori temploma. E kisebb, Szent Márton tiszteletére emelt templomot építették át a XIV. században gótikus stílusban, hajóját meghosszabbítva, korábbi szentélyét támpilléresre alakítva és kétszakaszos, bordás keresztboltozattal lefedve. Ekkor készült az északi oldalán lévő, boltozott sekrestye is, amelybe csúcsíves ajtó vezet. A diadalív is csúcsban találkozik, a homlokzat előtt álló, ötemeletes, karcsú torony bejáratát és ablakait faragott, gótikus kőidomok keretezik. A nyolcszög öt oldalával záruló szentély falát négy ablak töri át, a déli oldalon kétosztású papi ülőfülke, vele szemközt vakmérműves szentségfülke mélyed a falba. A martyánci templom igazi látnivalói azonban a falfestményei! A szentélyt egészében, a diadalív nyugati falát és a hajó északi oldalát beborítják a rendkívüli szépségű freskók: a Szent Márton és Szent Miklós püspökök életéből vett, képregényszerű jelenetsorok, apostolok és segítőszentek alakjai, az evangélisták jelképei, egyháznagyok és angyalok – a sekrestyeajtó timpanonjában Szent Mihály arkangyal – ábrázolásai. S a szentélyben egy önarcképen maga az alkotó is: Aquila János, akinek freskóit a magyarországi Veleméren csodálhatjuk meg. A gótikus mondatszalag szövege szerint a mester nemcsak a képeket festette 1392-ben, de maga vezette a martyánci gótikus templom építését is.
Európa védőszentjének, a pannóniai születésű Szent Márton emlékének is tisztelgünk a magyar régmúlt e rejtőzködő emléke bemutatásával.