Szeretek itt lenni

Jegenyesor, „a föld lángjai”, hollókői háztetők, boltívek Sárospatakon, a muhi emlékmű, cigány keresztelő, „egy kiskorú nagykorú tekintete”, egy sírkő elmosódott héber betűi, portrék – lélek az arcokon, magányos kisfiú, amint épp az iskolából bandukol hazafelé, egy bicikli, amint szinte kirepül egy panelház ablakán. Az emlékezetünk mélyén élő arcok öreg és fiatal férfiakról, nőkről, gyerekekről, kunyhókról, a tihanyi apátság ikertornyáról, Kővágóörsről és Egerről – fekete-fehérben. Philippe Brame fényképész és fényképezett bensőséges kapcsolatáról és mély tiszteletről tanúskodó képei. Legyen szó emberről, tájról, tárgyról.


A Louise Michel-díjas francia fotóművész 1993 és 1997 között fényképezett rendszeresen nálunk, de 1990 óta járta Magyarországot. Három év elteltével merte először elkattintani a fényképezőgépét. Addig ismerkedett az emberekkel, a tájjal. Kereste a titkot, amely megfogta. Szeretek itt lenni – ezt a címet adta a válogatott képeiből rendezett kiállításának, amely a nyáron indult vándorútra a zebegényi Szőnyi-múzeumból. A gödöllői Szent István Egyetemről érkezett a pannonhalmi apátságba, onnan viszik tovább Jászberénybe, Egerbe, Győrbe és talán Budapestre is.
Philippe Brame-nak nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen az emberekkel. Megtiszteltetésnek tartja, ha valaki engedi, hogy nézze, és megnyitja előtte belső kapuit. A magyarok kapcsolatteremtésre való képességére, nyitottságára figyelt fel, amikor 1990-ben Franciaországban élő magyar barátait kísérte Budapestre. Ez volt az első hozzánk vezető útja. Azóta rendszeresen visszajár. Beleszeretett ebbe az országba, és sokat tanult – mondja. Megszerette a kultúránkat, a szokásainkat, az udvariasságunkat (hol van már a tavalyi hó!), a sokféleségünket, a megállapodni nem tudásunkat, az örök vitakészségünket. De tíz év múltán azt is látja, mi veszett el abból, amit korábban annyira csodált.
Fényképezett több kontinensen, az európai politikatudományi központ hivatalos fotósaként járta a világot. Foglalkozott gyengén látó gyerekekkel, érzékenységet, és bármily különösen hangzik, színlátást tanult tőlük. A riportműfajt 1998-tól fokozatosan elhagyta – egy bensőségesebb világ kedvéért. Amelyben szívesebben él.