Talpig olajban

ár az „olaj” szó hallatára legtöbbünknek a közel-keleti országok, a kincses Arábia jut eszébe, a világ több híres, sőt talán leghíresebb olajvállalatának bölcsője egyáltalán nem ott ringott, hanem – régi magyar szóhasználattal élve – a Kazár-tenger partján. A XIX. században fedezték fel, hogy milyen kincset rejt itt a föld mélye, s Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban megalapították az első nagy olajtársaságot, mégpedig nem mások, mint a Nobel testvérek. Mondhatni, ennek a térségnek is része van az évenként odaítélt díjban, illetve az azzal járó pénzjutalomban, mert hiszen legalább részben itt keresték meg a rávalót.
Az olaj azonban önmagában nem sokat ér, ha nincs mód rá, hogy elszállítsák oda, ahol megveszik és felhasználják.
A Kaszpi-tengeri olajnak kezdettől fogva ez volt a gyenge pontja: vasút és nemzetközi vízi út híján nem tudták továbbítani. Az áttörést a Baku és a fekete-tengeri grúz kikötőváros, Batumi között megépült vasút jelentette, ami által lehetővé vált a folyékony arany elszállítása a nyugat-európai piacokra. Az azeri olaj a transzkaukázusi vasút jóvoltából nemsokára betört Oroszországba is, és eladdig semmihez sem mérhető verseny alakult ki a piacokért a kamaszkorukat élő olajóriások között. A Nobel testvérek és a Rockefeller-féle Standard Oil szépen megosztoztak Európán és Oroszországon, a vasútépítést finanszírozó Rothschild-bankház által alapított olajvállalatnak (BNITO) azonban más piac után kellett néznie. Ennek keresése közben akadtak rá Marcus Samuel Jr.-ra, aki majd a Shell Oil megalapításával írja be nevét a történelembe, ekkor azonban még csak arra vállalkozott, hogy a Rothschildok olaját hajóival a Szuezi-csatornán túlra, kelet felé szállítsa.
Amint azonban az olajban gazdag közel-keleti és arab országok esetében, ahol az olajból származó mesés jövedelem csak keveseket gazdagít, eleddig a Kaszpi-tengeri országok számára is mindez fél kézzel nyújtott áldásnak bizonyult. Elég egy pillantást vetni Azerbajdzsán vagy az energiahordozókban utóbb szintén gazdagnak bizonyult szomszédai (Türkmenisztán és Kazahsztán) történelmére, és kiderül, hogy a természeti kincsek bősége még nem minden. A közép-ázsiai országok ugyanis ennek ellenére tehetetlen bábok voltak csupán a felettük való gazdasági és politikai befolyás megszerzéséért küzdő nagyhatalmak kezében. A brit oroszlán és az orosz medve között lezajlott küzdelemből a XIX–XX. század fordulóján az utóbbi került ki győztesen, s csakúgy, mint korábban az oszmán-török birodalom, hosszú időre levette a kaszpi osztozkodást a nagypolitika napirendjéről. A hitleri Németország hódítási kísérletétől eltekintve, egészen a Szovjetunió széthullásáig semmi sem zavarta meg az itteni népek nyugalmát. Akkor azonban ismét megkezdődött a versengés a nagyhatalmak között, s a „gazdag” közép-ázsiai országok ugyanúgy csak korlátozott cselekvőképességű elszenvedői lettek sorsuknak, mint egy évszázaddal korábban.
Az 1990-es évek elejétől egészen mostanáig azonban sajátos egyensúlyi helyzet alakult ki a feltámasztott „nagy játszmában”, vagyis mind ez idáig egyik szereplő sem bírt vagy vetett be akkora erőt, hogy maga mögé utasíthatta volna a többieket. A kitermelt olaj és gáz elszállítása miatt a Kaszpi-tengeri országok egymásra vannak utalva. A kölcsönös függőségnek talán legjobb példája a két „nagy”, Irán és Oroszország viselkedése. Egymás ellen játszanak ugyan, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy időnként összefogjanak és megszorongassák a „kisebbeket” (Azerbajdzsánt, Türkmenisztánt és Kazahsztánt), mint például a Kaszpi-tenger parti vizeinek felosztása ügyében. Moszkva vitathatatlanul előnyösebb helyzetben van: a „függetlenné” vált közép-ázsiai országokat ugyanis többnyire Moszkvához kötődő exkommunista vezérek igazgatják. Ha rajtuk keresztül esetleg mégsem sikerülne érvényesítenie befolyását (lásd a vén róka Heydar Alijev azeri elnök ügyes lavírozását Moszkva és a Nyugat között), etnikai villongások szításával eddig rendre be tudta bizonyítani, hogy ebben a térségben feltétlenül szükség van Oroszország, illetve hadserege jelenlétére. Ez az orosz politika időnként nem túl kifinomult (lásd: Csecsenföld), de kétségkívül célravezető. Így sikerült húsos falatokhoz juttatni a Lukoilt a kazah és azeri olajkitermelésből, és elérni, hogy az olajszállítmány ezekről a mezőkről az oroszországi Novorosszijszk kikötőjéből induljon el a felhasználókhoz – az USA és térségbeli legfontosabb szövetségese, Törökország minden mesterkedése ellenére.
Irán kaszpi politikájában a gazdasági együttműködést az iszlám ideológia elé helyezi, és ahol lehetett, eddig összefogott Oroszországgal az amerikai–török előrenyomulás megakadályozására. Ebben – a többi parti ország csendes közreműködésével – nem is volt éppen sikertelen, aminek hatására az amerikai politikában is felülkerekedtek az Iránnal szemben békülékenyebb hangok. D’Amato szenátor és szankciós törvényei révén azonban mégis a rövidlátók győzedelmeskedtek. A kaszpi játszma közvetlen résztvevőinek tehát szükségük van egymásra, egyikük sem akar nyíltan tengelyt akasztani a másikkal, minden lépésüket többszörösen biztosítják a riválisok lehetséges ellenlépéseivel szemben. A klasszikus szabályhoz tartják magukat, amely szerint nincsenek állandó szövetségeseik, csak állandó érdekeik.

Merre fussanak a vezetékek?

A 90-es évek elején Amerika is újra beszállt a „játékba”. Ismerve a kaszpi olaj gyenge pontját, az elszállítás nehézkességét, a leggazdaságosabb szállítási útvonalak kidolgozására összpontosította figyelmét. A papírra vetett elképzeléseknek egy közös vonásuk volt: minden útvonal elkerülte Oroszország területét, a stratégiai fontosságú vezetékek itteni áthaladása ugyanis nagyon megnövelné Oroszország befolyását. Irán mint elkerülő útvonal szintén nem jöhet számításba Amerikával ellenséges viszonyban álló rezsimje miatt. A Kínán keresztül történő szállítás politikai-stratégiai szempontból roppant aggályos, és a nagy kerülő miatt emelné a költségeket. Summa summarum: az amerikai stratégák szemében egy Afganisztánon át pakisztáni kikötőkbe vezető olajszállítási útvonal tűnt a legjobbnak, ahonnan aztán könnyűszerrel tovább lehet szállítani a nagy felhasználókhoz. A megvalósulásnak azonban alapfeltétele, hogy egy Amerikához lojális, stabil rendszer alakuljon ki Afganisztánban. Kezdetben ilyen reményekkel kecsegtettek a tálibok, a UNOCAL olajtársaság ezért is utaztatta a texasi olajfővárosba, Houstonba a tálib vezéreket. Ők azonban képtelennek bizonyultak rá, hogy Afganisztán egészére kiterjesszék az uralmukat, s az USA nagykövetségeit 1998-ban ért terrortámadások után a UNOCAL-nak fel kellett adnia szép terveit. Mivel az amerikai vezetésben hagyományosan kulcspozícióban vannak a nagy olajvállalatok egykori csúcsvezetői (mint például Dick Cheney jelenlegi alelnök), balgaság volna azt hinni, hogy ezek a tervek végleg eltűntek a Fehér Ház asztaláról.
Nyilvánvaló, hogy az elmúlt tíz év türelme vagy inkább politikája nem sok rózsát termett Amerikának a Kaszpi-tenger partján. Távolról sem sikerült megvalósítania a külpolitikája vezérelveként megfogalmazott „teljes dominanciát”. Sőt mi több, Kína és vele szövetségben Oroszország odáig merészkedett, hogy az idén júniusban, közép-ázsiai országok bevonásával a „sanghaji ötök” elnevezésű együttműködési szervezetbe, egyértelműen jelezze: éppen ebbe az irányba óhajtja kiterjeszteni érdekszféráját. Csiang Cö-min kínai elnök pedig a szervezet célját is világosan megfogalmazta: a többpólusú világrend kialakulásának elősegítése, értsd, a szembeszegülés Amerika egyeduralmával. Vagyis, ha úgy alakul az afganisztáni hadjárat, ahogyan azt most Washingtonban elképzelik (megbukik a tálib rezsim, s egy lojális kormány segédletével Amerika gazdasági-politikai befolyása alá vonja az országot), azzal nemcsak a mozlim országok orra alá törnek borsot, hanem az orosz, de legfőképpen a kínai érdekeket is keresztezik. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy Putyin készségesen csatlakozott a „terrorizmus elleni koalícióhoz”.
Amerika a hidegháború tapasztalaival felvértezve tudja, menynyit ér ez a szövetség, még akkor is, ha Moszkva minden bizonynyal jó árat kért érte. Nem biztos, hogy ezt meg is adja az USA, de az európai energiapiacot szívesen átengedi, mert az már nem eléggé jövedelmező az olajvállalatainak. Sok vezeték megy ide-oda, a tranzitdíjakat mindenki kénye-kedve szerint emeli, és nagy a verseny. Az igazi üzlet most Ázsia. Szakértők szerint India és Kína energiaigénye a következő évtizedekben egyre gyorsuló ütemben bővül. Épp ez a bökkenő: India esetleg még odaáll az amerikai „csaphoz”, de Kínának minden jel szerint más tervei vannak.

Oroszország kelet felé nyit

Nem kérdéses, hogy itt, az ázsiai piacokon már korántsem olyan rózsás az amerikaiak helyzete. Az Egyesült Államok a kilencvenes évek közepén nyíltan deklarálta, hogy stratégiai érdekövezetének tekinti a kaszpi és közép-ázsiai térséget. Sokáig úgy tűnt, hogy nemcsak az elsődleges célkitűzést, Oroszország régióbeli hatalmi monopóliumának megtörését koronázza siker, hanem a megrendült birodalom végleg kiszorul e régióból. Ennek megpecsételésére egyre-másra születtek az Oroszországot elkerülő vezetéktervek. Mára azonban fordult a kocka. Míg a déli nyomvonal projektjei továbbra is íróasztalfiókokban hevernek, északon újabb vezetékek épültek. Moszkva az utóbbi években bebizonyította: ha nem is kizárólagos hatalomként, de továbbra is számolni kell vele a térségben.
A kaszpi térség és Közép-Ázsia ellenőrzéséért folyó, a 90-es évek elején ismét megindult verseny közvetlenül három szomszédos hatalmat érint: Oroszországot, Törökországot és Iránt, bár egyre nagyobb szerepet kér a régióban Kína is. A derbi távolabbi résztvevői: Ukrajna, Pakisztán, India és természetesen a távoli Amerika. Zbigniew Brzezinski már évekkel ezelőtt leszögezte, hogy e kérdésben a geopolitikai hatalom, a nagy gazdasági haszon lehetősége, a nemzeti és/vagy vallási küldetések teljesítése, valamint a biztonság forog kockán. A versengés fő célja azonban a nyitott kapuk biztosítása. A Szovjetunió széthullásáig Moszkva kizárólagos ellenőrzést gyakorolt a térségbe vezető útvonalak felett. Minden vasútvonal, gáz- és olajvezeték, sőt a légi közlekedés is a birodalmi központon át vezetett. Az orosz geopolitikusok szerették volna, ha ez így marad, mivel tudták, hogy valószínűleg azé lesz a geopolitikai és gazdasági zsákmány, aki a térség kapuit ellenőrzi vagy uralja.
Pontosan ezért oly fontos a csővezetékek kérdése a Kaszpi-tengeri medence és Közép-Ázsia jövőjének szempontjából. Ha a térségbe vezető fő vezetékek továbbra is orosz területen mennek keresztül a fekete-tengeri Novorosszijszkig, ennek érezhető következményei lesznek akkor is, ha Moszkva nem folytat semmiféle nyílt hatalmi játékot. Ha azonban egy másik nyomvonal a Kaszpi-tengeren keresztül Azerbajdzsánon keresztül vezet, és onnan tovább a grúz kikötőkig, illetve Törökországon át a Földközi-tengerhez, valamint egy harmadik Afganisztánon keresztül az Arab-tengerhez, egyetlen hatalom sem juthat szállítási monopóliumhoz. Az amerikai elképzelés logikusnak tűnik, egyetlen hibája, hogy annyi év után is valójában csak a Novorosszijszkig vezető útvonal működik.
Így aztán nem véletlen, hogy a Nyezaviszimaja Gazeta tíz nappal a szeptember 11-i terrorakciók után sokak szerint a lényegre mutatott, amikor kifejtette, hogy nemcsak katonai és politikai, hanem gazdasági vonatkozásai is vannak az afganisztáni helyzetnek. Az orosz lap Közép-Ázsia világméretekben is jelentős olaj- és gáztartalékainak legújabb szállítási útvonalára, pontosabban az ellenőrzés megszerzésére utalt. A tervezett vezeték a volt szovjet tagköztársaságokon, valamint Afganisztánon keresztül a Kaszpi-tenger térségét kötné össze a pakisztáni Karacsi kikötőjével. Az ez irányú erőfeszítések sikere Irán érdekeit sértené a leginkább, amely szintén az Arab-tengerig, de rajta keresztül vezető útvonal – ez idáig szintén bizonytalan – alternatíváját kínálja. A jövő Afganisztánjára, egyúttal a majdan minden bizonnyal megvalósuló említett nyomvonal ügyére ma leginkább az Északi Szövetségen keresztül lehet befolyást gyakorolni. Ebben reménykedik a tádzsikok támogatása révén Moszkva, a hazarák által Teherán, és részben ez áll Washington Taskent iránt megélénkült érdeklődése mögött is. Ez azonban a térség kincsének világpiacra juttatása szempontjából csupán az egyik tervezett irány, amelyben a kulcsszerep Afganisztáné.
Az elmúlt tíz év térséggel kapcsolatos hatalmi játszmáiban további három geopolitikai pillér rajzolódott ki: Azerbajdzsán, Üzbegisztán és a kissé távolabb fekvő Ukrajna. Jól jelzi a helyzet kiegyensúlyozottságát, hogy míg Üzbegisztánban Amerika javára látszik eldőlni a verseny, addig Ukrajna meghajolt Oroszország nyomása előtt, Azerbajdzsán pedig ügyes hintapolitikát folytat e két hatalom között. Hasonlóan összetetten alakultak a szövetségek a térségre aspiráló erősebb hatalmak között is. Törökország egyértelműen Amerika hűséges partnerének bizonyult, és Washington érdekeit látszik most követni Pakisztán is.

A Teherán–Moszkva–Újdelhi tengely

Irán Moszkvával fogott össze, és India is inkább az orosz kapcsolatot ápolja. Kína az Oroszországgal Amerika ellen kötött stratégiai partnerség ellenére a saját útját járja, és a térség feletti befolyás megszerzésében győztesnek látszó Oroszország és Egyesült Államok számára is komoly kihívást jelent a jövőben.
A nagy sakkjátszmában a legtöbb gyakorlati lépés ez idáig Oroszország nevéhez fűződik. Az állandóan forrongó Csecsenföld elkerülésével igyekezett megőrizni térségbeli dominanciáját, egyben a jól fizető tranzitország szerepét: a 300 kilométeres új csővezeték mellett szintén az idén helyezték üzembe a kazahsztáni Tengizből ugyancsak Novorosszijszkba kifutó szállítási útvonalat. Moszkva sikereket ért el Ukrajnával szemben is. Míg Kijev, orosz energiafüggését csökkentendő, a függetlenebb szemléletű volt szovjet köztársaságok, Azerbajdzsán, Üzbegisztán, Türkmenisztán és Grúzia felé nyitott – ennek eredménye a Bakutól a grúziai Szupsza kikötőjéig elkészült vezeték, amelynek folytatása Ukrajnán keresztül észak felé vezet majd –, Moszkva dél és észak felől is igyekszik vezetékekkel megkerülni nyugati szláv testvérét, míg az ukrajnai hálózatokban privatizáció útján szerez döntő részesedést. A novorosszijszki orosz kőolajterminál éves exportkapacitása, az előző kétévi hatmillió tonnás növekedését követően, az idén újabb hattal 44 millió tonnára bővült, és emellett befejeződött egy Iránba irányuló exportútvonal tesztelése is.
Ezzel szemben, elsősorban a beruházás magas költségei (2,4 milliárd dollár) miatt, lépéshátrányban van a Baku–Ceyhan vezeték építése. Az 1737 kilométer hosszú nyomvonal a tervezés felgyorsulása esetén is legkorábban 2004-től üzemelhetne. Ugyanakkor elkészült már a tervezőasztalokon egy, a kaszpi térségtől keletre építendő vezeték terve, amely elsősorban Kína, de majdan Japán és India energiaínségét is csökkenthetné.