Tollhegyen

Az elmúlt napok televíziós aranyköpései közül egyértelműen Friderikusz Sándor megasztáré az egyes rajtkocka, ő mondta a legmaradandóbbat, nevét valószínűleg emléktábla őrzi majd a Vidám Parkban. Azt mondta a nemzet Fridije az ötvenhatos ünnepség szocialista résztvevőit lehurrogókra, hogy „kis nép, kis csőcselék”. Mindjárt szembe is állította ezzel az ugyanekkor sugárzott Majomparádé című amerikai film hasonló adatait, amelyek fehéren-feketén mutatták: a magyar lakosságot jobban érdekli a tengerentúli bóvli, mint az ötvenhatos forradalom és szabadságharc.
Néztem az emelkedett megasztárt a képernyőn, sísapka, napszemüveg és valami mellénnyel ötvözött angol feliratú pulcsi volt rajta az alkalomhoz illően – szó se róla, nem lógott ki a mezőnyből, merthogy a Heti Hetesben hangzott el mindez, az pedig nem a Magyar Tudományos Akadémia, legföljebb légvonalban állnak egymáshoz közel. Tagadhatatlan tetszésnyilvánítás követte a Fridi-bejelentést – jött a műröhej és a konzervtaps a keverőpult mellől, sőt a Friderikusz mellett ülő többi vicces ember is mosolyra fakadt. Minden egyes kacaj önmagáért beszélt.
Kis nép, kis csőcselék – mondta a sísapkás, napszemüveges, enyhén pösze szónok, s látni lehetett rajta, hogy ebben a pillanatban borzasztóan emelkedettnek érzi magát, aki két méterrel a talajszint fölött hirdeti az igét, mint a Jóisten földi helytartója. Innét, a tévéfotelból nézve igen sajnálatosnak látszott a kolléga, s ami a legnagyobb baj – ezt látni lehetett –, ő ebből az égvilágon semmit sem tud, hiszen két méterrel a talajszint fölött, az egyes rajtkockában, behangosítva, kivilágosítva, kisminkelve az ember hajlamos rá, hogy térben és időben elrugaszkodjon lakosságtól, világtól, realitástól, és csak önmagának örüljön. (Ez történt.)
Néztem a kor megasztárját, és sajnálni kezdtem. A hét kivételes ember közben nevetgélt tovább.