Tükördarabok

Öt évet adtam magamnak, hogy tökéletesen működjön a Hagyományok Háza – állítja Kelemen László, az idén január 1-jén létrejött népművészeti intézmény főigazgatója, aki a határidő lejártával szeretne végre ismét zenét szerezni.

Kelet-Erdélyben, egy gyergyóditrói parasztcsaládban láttam meg a napvilágot. Szülőfalumnak komoly zenei hagyományai vannak: a máig létező ditrói vegyes kart 1870-ben alapították. Magam is zenét kedvelő kisgyerek voltam, a nagyapám citeráján és szájharmonikán hamar megtanultam játszani, ezért a szüleim zenetanárhoz vittek hegedűt tanulni. Talán tízéves lehettem, amikor a vidéket járó, tehetséges gyermekeket kutató marosvásárhelyi bizottság elé kerültem. Ennek a bizottságnak a tagjai javasolták, hogy az lenne a legjobb, ha Marosvásárhelyen, a Művészeti Iskolában tanulnék tovább. Tízesztendősen, marosvásárhelyi albérlőként önálló ember lettem.
– Még gyerek volt. Nem hiányoztak a szülei?
– Kárpótolt, hogy klasszikus hegedűt és zenét tanulhattam. Hat év telt el így, aztán Erdélybe is megérkezett a táncházmozgalom. Meglepődtem, hogy a városi osztálytársaim – akik között falusi származásom miatt kirekesztettnek éreztem magamat – az otthonról jól ismert nótákat kezdték játszani, mert én addig magyar népzenével csak a szülőfalumban találkoztam.
– Közben kiderült, hogy a zeneszerzéshez is van tehetsége…
– Igen. Csíky Boldizsár zeneszerző, aki akkoriban a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeti titkára volt, magánnövendékként a tanítványává fogadott, így aztán a táncházmozgalom végül a kolozsvári zeneakadémia lépcsőjén ért utol, a sikeres felvételi után, Tötszegi András személye révén. Ő kért meg, hogy mivel a kolozsvári táncházakban muzsikáló Bodzafa zenekarban diplomázás előtt állt a brácsás, lépjek a helyére. Nyáron már a gyimesi táncháztáborban tanultam brácsázni. Kallós Zoltántól kaptam egy otromba asztalosbrácsát. A mezőségi iparosok készítettek a kispénzűeknek ilyen hangszer-imitációkat, mivel a valódi hangszerek igencsak sokba kerültek. Keserves kínlódással ezen a tákolmányon próbáltam elsajátítani a brácsázás fortélyait, s ősztől már a kolozsvári táncházban muzsikáltam.
– Magyar táncház a nyolcvanas évek Romániájában? Nem került feketelistára?
– Nem, pedig akkoriban a táncház Erdélyben nem csak egyszerű szórakozást jelentett. A táncháznak tétje volt, hiszen Romániában a hivatalos szervek még a diszkókat sem nézték jó szemmel, nemhogy a magyar összejöveteleket. De talán épp ezért jártak oda rengetegen. Egy alkalommal rajtaütésszerűen benyomult nyolc-tíz szekus, néhány román folkloristával megerősítve, és felháborodva követelték, hogy hagyjuk abba a „román népzene” lopkodását. Azt akarták, írjunk le és adjunk be jóváhagyásra minden dallamot, amit ott muzsikálunk, mert nem tudták elfogadni, hogy mi teljesen szabadon játszunk. A muzsikálásnak köszönhetően aztán lassan megismertem Kolozsvár környékét. Ez a vidék mind hagyományokban, mind hangszeres folklórban igen gazdag, hiszen itt van Kalotaszeg, s a másik oldalon a Mezőség, Bonchida, Válaszút.
– Foglalkozott népdalgyűjtéssel is?
– Foglalkoztam, de főleg azért, hogy elmélyítsem a tudásomat, ugyanakkor lakodalmakban is muzsikáltam, mert kellett a pénz. Ez volt az igazi iskola! Fodor Sándor „Neti”, Varga Ferenc „Csipás” voltak a tanárok, az órák pedig azok az alkalmak, amikor például a Bodzafa zenekarral huszonhét órát játszottunk egyhuzamban, s a lagzi után hideg vizes lavórba kellett tennem a kezemet, mert nem tudtam fogni. A szép tanulóidőszaknak 1984-ben lett vége, ekkor végeztem a kolozsvári zeneakadémia zeneszerzés szakán, Terényi Ede tanítványaként.
– Ez az esemény pedig nem tűnik tragikusnak.
– Nem a diploma megszerzése, hanem a hatalom önkénye, kiszámíthatatlansága miatt kerültem kényszerpályára. A központi kihelyezési rendszerben jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően Erdélybe kerültem. Ez szerencse volt a javából, mert az erdélyieket előszeretettel küldték Moldvába, illetve Havasalföldre tanítani, ezzel is elősegítve a lakosságcserét.
– Hol kezdett dolgozni?
– Nagyenyeden. Kolozsvártól mindössze hetven kilométernyire voltam, de úgy éreztem, mintha valamelyik elmúlt századba küldtek volna vissza. Három zenetanár élt a városban, velük összefogva próbáltam lendíteni a zenei kultúrán. Zeneszerzésről még csak nem is álmodhattam, ráadásul gyűjteni is csak akkor mehettem, ha megkaptam az engedélyt a helyi szervektől. Reménytelen helyzetemben 1986-ban áttelepültem Magyarországra.
– Hogy kezdett új életet?
– Besétáltam a Zeneműkiadóba, ahol azonnal alkalmaztak zenei szerkesztőnek. Aztán Ökrös Csabával és Molnár Miklóssal megalakítottuk az Ökrös-együttest. Kodály-ösztöndíjat kaptam, s bekerültem a fiatal zeneszerzők csoportjába is. Bozay Attilát nem engedték be a kolozsvári zeneakadémiára zeneszerzést tanítani, Budapesten hozzá is bejárhattam. Végre zenét írtam, tehát tehettem mindazt, amiért otthon évekig tanultam. Az Ökrös-együttessel a Zsuráfszki Zoltán és Farkas Zoltán nevével jegyzett, legendás Kodály Kamara Táncegyüttes zenei kíséretét adtuk. Amikor Zsuráfszki Zoltán átkerült a Budapest Táncegyütteshez, én is vele tartottam.
– Mennyi ideig maradtak együtt?
– Nyolc esztendeig dolgoztam az együttes zenei vezetőjeként, közben 1997-ben a Fonóban elindítottam az Utolsó óra programot, amelynek keretében az egész Kárpát-medencét végiggyűjtöttük. Csak Erdélyből negyvenhét zenekart hoztunk Budapestre. Óriási munka volt, hiszen minden bandával egy hétig dolgoztunk, napi tíz órát. Az így rögzített több mint hatszáz órányi erdélyi anyagból negyvenöt kötetes CD-sorozatot tervezünk, amelyből tizennégy már meg is jelent.
– Mondhatni, pályája csúcsára ért.
– Nem éreztem így. Negyvenévesen új elhatározásra jutottam, úgy éreztem, hogy vissza kell térnem a zeneszerzéshez. Lemondtam a Budapest Táncegyüttesben betöltött tisztségemről, eljöttem az Ökrös-zenekarból, hogy az alaposan megismert magyar népzenét darabokra szedjem, és az elemekből saját zenei nyelvet alkossak. Tehát épp visszavonulóban voltam, amikor Sebő Ferenc megkeresett a Hagyományok Háza ötletével, végül azon kaptam magamat, hogy szinte észrevétlenül ismét teljes mellszélességgel benne vagyok abban az ügyben, amelyet épp el akartam hagyni.
– Mivel sikerült eltántorítani eredeti elképzelésétől?
– A Hagyományok Háza régi vágya a szakmának, de hosszú évtizedekig nem történt semmi. Aztán örömmel hallottam a rádióban, hogy Rockenbauer Zoltán miniszteri programbeszédében a Hagyományok Háza létrehozását kiemelt fontosságú feladatként jelölte meg. Elkezdődött a hosszas egyeztetés, és az intézmény végül az idén január 1-jén, a Magyar Állami Népi Együttes alapító okiratának módosításával megszületett. A Hagyományok Háza három egységből áll össze. Része a Magyar Állami Népi Együttes, a Lajtha Lászlóról elnevezett közgyűjteményi és médiatár, valamint a Magyar Művelődési Intézettől átvett népművészeti főosztály, amely nálunk a közművelődéssel foglalkozó Népművészeti Műhelyként él tovább. Tevékenységünkhöz csatlakoztak a hagyományőrzéssel foglalkozó civil szervezetek, többek között a Martin György Szövetség, a Táncház Egyesület, a Népművészeti Egyesület. Divatos szóval élve: a Hagyományok Házával egy Kárpát-medencei csúcsintézmény jött létre, amelyhez hasonlót Franciaországban, Spanyolországban és Svédországban is csak mostanában hoznak létre. Az elmúlt hetekben próbáltuk ki azt a hatalmas mennyiségű gyűjtési adat kezelésére alkalmas, új archiválási rendszert, amely tulajdonképpen a Hagyományok Házának az „agya”.
– Az archívum tehát változik. De mennyire változik meg az Állami Népi Együttes?
– A Magyar Állami Népi Együttes eddigi működését megreformálva próbáljuk elérni, hogy a társaság kijusson a világ nagy színpadaira, ugyanakkor hangsúlyosabban váljon a honi közművelődés szerves részévé. Az együttes elsődleges feladata, hogy ápolja, és autentikus módon vigye színpadra a Kárpát-medence magyar néptánc- és népzenei kincsét. Tímár Sándoréknak és a táncházmozgalomnak köszönhetően a táncosok már anyanyelvi szinten beszélik a néptánc nyelvét. Ám ez számunkra csak az alap, a következő lépés az, hogy a néptánc kitörjön a rétegkultúra szűk ketrecéből. Ennek jegyében jött létre például a Naplegenda című előadás, amely jó értelemben vett kommersz produkció. Nagyon fontosnak tartom ezt a darabot, mert a segítségével azokat az embereket is megnyerhetjük, akik egyébként soha életükben nem találkoztak a néptánccal vagy a népművészettel. Ugyanakkor az együttes munkásságából nem hiányozhat az előbb említett magas művészet sem.
– Eddig talán hiányzott?
– Nem feladatom az előző vezetők bírálata, gondolom, hogy mindenki a saját lehetőségei, képességei szerint tette a dolgát, de a Magyar Állami Népi Együttes repertoárjában túlságosan is hangsúlyosak voltak az úgynevezett idegenforgalmi műsorok. Persze ezek az előadások a maguk nemében hasznosak, hiszen a külföldi turisták megismerhetik valamelyest népművészetünket, mégsem szoríthatják háttérbe a közművelődési és egyéb művészeti feladatokat. Az együttes nemrég járt a Vajdaságban, illetve a Felvidéken, és jövőre Erdélybe is szeretne eljutni. Összefoglalva: hangsúlyosabbá kell tenni színházszerű működésünket is, hiszen amikor az elszigetelődés veszélye fenyeget, az első kapaszkodó az, hogy nyissunk a társművészetek felé.
– Miként szolgálja ezeket az elveket a Hagyományok Háza?
– A Hagyományok Házának Kárpát-medencei intézménnyé kell válnia. Nekünk természetes, hogy összmagyarságban gondolkodunk, hiszen a népművészet nem ismer sem politikai, sem országhatárokat. Az archiválásban is ezt az eszmét akarjuk érvényesíteni. Felmértük, hogy a térségben hol lehet és érdemes helyi archívumokat létrehozni, jövőre ugyanis szeretnénk egy Csíkszeredától Pozsonyig húzódó archívumhálózatot létrehozni, olyan helyi központokkal, mint Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár vagy Dunaszerdahely. A kiszemelt városokban segítjük az archívumok megszületését, hogy majd egységes rendszerbe állíthassuk őket az interneten. Tehát ha valaki bejön majd a budapesti Hagyományok Házába, és a számítógép segítségével kilistázza mondjuk a soltvadkerti gyűjtéseket, akkor pillanatok alatt kiderül, hogy ilyen felvételekből van még egy gyűjtés Kárpátalján, egy másik pedig a Felvidéken. Sajnos az internet-hozzáféréssel rendelkezők nagy többsége még csak alacsony letöltési sebességgel tud dolgozni, de ha majd a technikai feltételek elérik a szükséges szintet, a teljes archívumhálózat valamennyi anyaga elérhető lesz akár otthonról is. Addig pedig itt, a Hagyományok Házában vállaljuk az érdeklődők teljes körű kiszolgálását.
– Az intézmény harmadik pillére a közművelődés. E téren is Kárpát-medencét célozzák meg?
– Természetesen. Az idén már tanfolyamokat indítottunk Erdélyben és a Felvidéken. A főként iskolán kívüli képzés a gyermekekkel foglalkozóknak nyújthat segítséget. A siker így kettős, mert miközben a felnőttek megtanulják, hogy miként lehet a játszóházakban átadni a népi mesterségek alapjait, magát a mesterséget is életben tartják. Emellett létrehoztunk egy szakmai bizottságot, amely a Miniszterelnöki Hivatallal közösen próbálja majd fölmérni a népi kultúra helyzetét az oktatásban. Jövőre pedig a budai Fonó mintájára szeretnénk létrehozni egy, a magyarországi táncházmozgalmat segítő hálózatot is. Sajnálatos ugyanis, hogy a táncházak, a táncegyüttesek kiszorulnak a művelődési házakból, mert nem termelnek nyereséget. Budapesten még csak van egy-egy táncház, de vidéken már szinte teljesen a perifériára szorultak. Az általunk elképzelt központok lehetnének a táncegyüttesek próbáinak helyszínei, ugyanakkor otthont adhatnának a táncházaknak, illetve a már említett továbbképzésnek és a honi archívumhálózatnak. A hálózat tagjai turnékat is szervezhetnének, amelyeknek a programjait központilag finanszíroznák, a jegybevételek pedig támogatásként helyben maradnának.
– Mindez úgy hangzik, mintha bajban lenne a hatalmas tömegeket megmozgató táncházmozgalom.
– Óriási hiányosságokat kell pótolnunk, illetve megszüntetnünk. Számomra Magyarország egy olyan gyerekre hasonlít, aki leejtette és összetörte a tükrét. A mi feladatunk, hogy a tükör széthullott darabjait felszedjük, összeillesszük, és a gyerek elé tartsuk. Reménykedünk, hogy felismeri benne önmagát.