Változó amerikai katonai stratégia

A szeptember 11-i terrortámadások új elemet vezettek be az amerikai mindennapokba. A félelmet attól, hogy hasonló támadások bármilyen formában megismétlődhetnek. A félelem megmaradt, a hadvezetési stratégia azonban nagyon megváltozott az elmúlt hónapban. Ma már nem beszélünk a Powell-doktrínáról, amely egy évvel ezelőtt még az amerikai katonai stratégia mérföldköve volt. Ugyancsak kevesen említik a Rumsfeld-doktrínát, amely megváltoztatta a két különböző területen egy időben vívott regionális háború teóriáját. A világterrorizmus elleni harc új stratégiát követel.

A sivatagi háborúval ellentétben most nem arra van szükség, hogy hatalmas katonai erővel elsöpörjük az ellenséget. Ugyancsak lehetetlen meghatározni a konfliktus végét, mint azt a Powell-doktrína követelte. Bush elnök szerint a háború addig fog tartani, amíg a terroristaveszély nincs teljesen kiirtva, ami talán évekig is eltarthat. Még egy nagyon fontos változás történt a Clinton-kormány alatt bevezetett katonai stratégiával szemben. Elmúlt az a korszak, amikor a katonai vezetés minden veszteség nélkül próbált háborút folytatni. A veszteség elkerülhetetlen minden háborúban. A fontos az, hogy a civil lakosság veszélyeztetettségét minimalizálják.
Az amerikai katonai akció kezdete előtt számosan felidézték a Szovjetunió tapasztalatait az afgánok elleni háborúban, amikor is tizenötezer orosz katona vesztette életét. A legfontosabb különbség azonban a két háború között az, hogy Amerika nem akarja Afganisztánt meghódítani, és saját kormányformáját ráerőszakolni az afgán népre. Az orosz veszteségek legnagyobb része annak volt tulajdonítható, hogy a szovjet hadsereg tapasztalatlan egységeket vetett be, és egy páncélos hadjáratot folytatott olyan terepen, ahol az lehetetlen volt. Az amerikai elit szárazföldi egységek ellenben hirtelen támadásokat intéznek bizonyos egyéni célpontok ellen, s gyorsan visszavonhatóak, ha arra szükség van. A terrorizmus elleni háború ugyancsak nem egy ország háborúja, mert a rejtett ellenség az egész világra veszélyt jelent. A terrorellenes koalíció megváltoztatta a hidegháború óta kialakult világképet. Még néhány hónappal ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy Oroszország megengedje: amerikai harci repülők használják légterét. Mint ahogy az is, hogy amerikai támaszpontokat hozzanak létre egy hajdani szovjet köztársaságban.
A szkeptikusok azon tűnődnek: valójában milyen erős ez a szövetség, és meddig marad életben, ha a háború elhúzódik vagy sikertelennek bizonyul. Nyilvánvaló, hogy Nagy-Britannia és néhány más európai ország kivételével a terrorizmus elleni koalíció tagjai elsősorban saját érdekeiket tartják szem előtt. Oroszország az iszlám fundamentalizmus terjedését és a nagyvárosok elleni terrortámadásokat akarja megakadályozni. Ugyanakkor a terrorizmus elleni kampány elterelte a figyelmet az orosz–csecsen problémáról, amely eddig nemzetközi bírálatot váltott ki.
Kína ugyancsak saját iszlám kisebbségét, a Hszincsiang régióban élő ujgur lakosságot próbálja távol tartani a tálib és más fundamentalista elemektől. Azonban annak nincs semmi jele, hogy Peking hajlandó lenne feladni Pakisztánba irányuló nukleáris vagy rakétatechnológia-exportját, amely az adminisztráció szerint iszlám radikálisok kezébe kerülhet. A pakisztáni katonai rezsimnek pedig szüksége van amerikai támogatásra annak reményében, hogy az megfékezi az indiai támadásokat a kasmíri terület ellen. Az üzbég vezetés is amerikai védelmet keres, amikor saját befolyását szeretné erősíteni a közép-ázsiai térségben.
A közel-keleti országok magatartása ugyancsak annak függvénye, hogy azok mennyire tartanak az iszlámi fundamentalizmus veszélyétől. Míg Törökország, Szaúd-Arábia és Omán megengedi repülőterei használatát, addig más országok megpróbálják elhatárolni magukat a tálibok elleni akciótól – attól félve, hogy lakosságuk jelentős része ellenzi Oszama bin Laden kiadatását, és a tálibokkal szimpatizál. Ugyancsak nehézségeket okoz az izraeli–palesztin konfliktus további kiéleződése és az iszlám népek nagy többségének szimpátiája az Amerika-ellenes erőkkel.
Az amerikai külpolitika nagy kihívása ma az, hogy a tálibok elleni háború ellenére ne veszélyeztesse kapcsolatait a közel-keleti országokkal. A nemzetközi gazdasági élet rászorul arra, hogy a közel-keleti olajforrások továbbra is elérhetők legyenek. Az amerikai és más szövetséges katonai erőknek ma a szokásosnál is több üzemanyagra van szükségük. Ennek legtöbbje pedig a közel-keleti térségből származik. A legfontosabb olajtermelő országok, így Szaúd-Arábia és Kuvait, ígérik, hogy az OPEC-államok nem fogják csökkenteni a termelés jelenlegi szintjét. Ennek ellenére nincs garancia arra, hogy ha a háború elhúzódik és a közel-keleti kormányok veszélyeztetve látják magukat a radikális iszlám elemektől, ez a helyzet ugyancsak megváltozhat.
Mint azt Bush elnök is hangsúlyozta: a háború talán évekig is eltarthat, és minden más eddigi háborútól különbözik abban, hogy az ellenséget nem lehet könnyen megtalálni vagy meghatározni. Habár nem biztos, hogy a koalíció, amely a terrorizmus elleni harc nevében jött létre, örökké megmarad. Az azonban már most bizonyos, hogy a terrorellenes szövetség megváltoztatta a hidegháború utáni világképet, és reményt ad arra, hogy idővel egy tartós nemzetközi összefogásra vezet.
A szerző amerikai külügyi szakértő