Vargányák, lila pereszkék, rókagombák nyomában

KOPOGTATÓ

Ami a gombászat tudományát, a mykológiát illeti, nekünk magyaroknak nincsen szégyenkeznivalónk. Nálunk készült a világ első gombáskönyve, az úgynevezett „Clusius-kódex”, melyet Carolus Clusius, eredeti nevén Charles d’ Éscluse írt a XVI. században, aki a Batthyány-család botanikusaként kereste kenyerét.
A kitűnő tudós főként a Nyugat-Dunántúlon élt, így aztán a fővárosnak és környékének gombavilága elkerülte figyelmét. Pest-Buda erdeinek és mezeinek eme titokzatos élőlényeit először Sadler József (1791–1849), a pesti egyetem botanikaprofesszora vizsgálta, de csak a XX. században akadt két olyan elszánt kutató, aki a kérdésnek alaposan a nyomába eredt. 1926-ban jelent meg Szemere László Gombáskönyve, a szerző mintegy félszáz színes akvarelljével, melyben gyakran található utalás a gombák leírása mellett azok Buda és Pest környéki előfordulására is.
A nagy mű viszont, mely kimondottan a fővárosnak és a környező vidéknek a gombavilágát tekinti át, Moesz Gusztáv 1942-ben megjelent könyve, a Budapest és környékének gombái. A kitűnő szerző közel kétezer fajt ír le az adott területről. Mivel a gombaflóra nem különíthető el város- és egyéb határok szerint, taglalja a Pilis-környéket, részben a Börzsönyt meg a Gödöllő–péceli dombvidéket is. Mert, ezt sem árt tudni, gombák nemcsak a hegyek közt, hanem a sík vidéken is szép számmal megteremnek.
Ezt a magyar gombatudomány legnagyobb, tragikus sorsú alakja, Hollós László bizonyította be, akit Kecskemétre helyeztek középiskolai tanárnak, és ott – erényt kovácsolva a szükségből – mintegy kétezer gombaféleséget talált meg.
Könyvében Moesz Gusztáv minden gomba mellett feltünteti: a főváros környékének mely részén bukkant rá. Gyakran utal a Csíki-hegyekre, Hűvösvölgyre és Zugligetre, Gödöllő és Pécel ligeteire, a Farkasvölgyre meg a Kamaraerdőre.
Mára a ritkább és nemesebb gombaféleségek, az ízletes és a királyvargánya, a rókagomba, a rizike meg a különféle kucsmagombák a főváros környékéről csaknem teljesen eltűntek. Viszont ha az idő esősre fordul, szép számmal találhatók még manapság is a kevésbé nemes vargányák – a szemcsésnyelű-, az arany meg a barna tinorú, – a szekfű-, a kékhátú meg a varaszöld galambgomba, a májusi, a lila és a csoportos pereszke, de az őzláb- és a trombitagomba, sőt itt-ott a futball-labda méretűre megnövő (és rántva, tartármártással utolérhetetlen aromájú) óriáspöfeteg is.
A Fenyőgyöngyétől egész Budakesziig és Pesthidegkútig terjedő hegyes-völgyes terület, beleértve a vitorlázórepülő-teret is, jó gombatermő vidék. Őzláb- és galambgombák mellett a barna érdesnyelű tinorú is előjön itt, ha kellőképp nedves a talaj.
A Hármashatárhegy és környéke, beleértve a Csúcshegyet meg az innen Solymár felé kanyarodó hegyi ösvényt és tölgyes lankákat, szintén jó termőhelye a pereszkéknek, galambgombáknak, apróbb pöfetegeknek és a barna tinorúnak. Óriáspöfeteget is érdemes keresni itt a nyári hónapokban, főként a meredek, köves hegyoldalak bokrai közt.
Ugyancsak jó gombatermő terület a Disznófő- és a Csíki-hegyek vidéke, a János- és a Nagyhárshegy, Máriaremete és Nagykovácsi meg a Kamaraerdő is. De aki a fővárosi szigetek, továbbá a Csepel- meg a Szentendrei-sziget és a külső Rákos-patak, a gödi puszták, Dunaharaszti buckái és Pomáz patakvölgyei környékén barangol, az sem fog üres kézzel hazamenni. És nem hiányzik a tölgyesekből az ínyencek kedvence, a föld alatt termő, ezért nehezen megtalálható szarvasgomba sem, de ember legyen a talpán, aki megtalálja.