Visszapergő tűz

Az elmúlt évszázad folyamán a háború szó igen sajátságos értelmezést nyert Amerikában. Pontosabban: a XX. század alapvető konfliktusait az USA teljesen más módon érzékelte, mint azok az államok, amelyeknek a segítségére most támaszkodni próbál – legalábbis politikai értelemben – ebben az új „világháborúban”.

Mindössze két hónap telt el a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon ellen intézett terrortámadás óta, a televíziók véleményformáló kommentátorai és a média más elemzői azonban véglegesen elkönyvelték, hogy szeptember 11-én gyökeresen megváltozott a világ, továbbá hogy alapjában vele változott az Egyesült Államok helyzete, küldetése, s hogy mindez meghatározza a világ más országainak orientációját aszerint, milyen álláspontot foglalnak el Afganisztán mozlim fundamentalistáival szemben vagy mellettük.
Úgy hiszem, az események történelmi arányai ellenére lehetséges, hogy korai még ilyen pontos képet alkotnunk. Kíséreljük meg ehelyett azonosítani az irányzatokat és a jelenségeket, amelyek máris világosak, merőben új természetűek, s amelyek rávezethetnek bennünket annak megítélésére, elérheti-e az USA kívánt céljait.
Az Egyesült Államok sohasem tapasztalt ahhoz hasonlót, ahogyan az európai országok – köztük Magyarország – végigéltek egy modern háborút. Az elmúlt évszázad folyamán klasszikus szárazföldi támadás nem ért amerikai területet. Pearl Harbor nem illeszthető egyetlen olyan kategóriába sem, amilyenekbe az európai felek elleni konvencionális hadicselekmények sorolhatók, minthogy a japán támadás kizárólag katonai célpontokra, hadihajókra és haditengerészeti dokkokra irányult. Mint háborús hadicselekmény, az egyik végén található annak a skálának, amelynek legfelső pontját a Hirosimára dobott egyetlen amerikai atombomba 140 ezer, főként polgári halottja zárja. Még ha nem is vesszük azonban számba Hirosima és Nagaszaki elpusztítását, Pearl Harbor jelentősége eltörpül például a Drezda és Hamburg elleni szőnyegbombázások halottjainak és sebesültjeinek tíz-, sőt százezrei mellett.
Következésképpen joggal jelenthetjük ki, hogy az Egyesült Államok modern kori háborús megpróbáltatásai nem hasonlíthatók össze sem szövetségeseinek, sem ellenségeinek szenvedéseivel. Polgárai soha nem szolgáltak célpontul, területét nem veszélyeztette invázió. Tény az, hogy míg az USA népessége a legmagasabb számú volt a második világháborúban részt vevő szövetséges államok között, áldozatai 300 ezerre tehetők. Hasonlítsuk ezt össze a sokkal kisebb Magyarország mintegy 900 ezer fős veszteségével. Milyen ironikus belegondolnunk, hogy amerikai terepen a polgárháború folyamán zajlott utoljára hadjárat, amelynek során az északi és déli államok katonái 600 ezer honfitársukat gyilkolták le, látszólag a rabszolgatartás elleni, valójában azonban az ország gazdasági irányításáért vívott küzdelemben.
Nem szabad tehát meglepődnünk a lélektani károk arányain, amelyeket a kapitalizmus és a hadigépezet szimbólumai ellen 115 perc alatt levezényelt, több mint 6000 polgári lakos és külföldi látogató életét követelő támadások okoztak az amerikaiak gondolkodásában.
Tegyük ehhez hozzá a szeptember 11. óta megerősített tizenöt lépfene-diagnózist, valamint azt a számos esetet, amely vaklármának bizonyult. Korántsem oszlatja el az aggodalmat, félelmet, hogy egyre világosabb: a bakteriológiai támadás belföldi eredetű, s nem Oszama bin Laden és az Al-Kaida hálózata felelős érte.
Vegyük tehát figyelembe, hogy az elmúlt évszázad folyamán a háború szó igen sajátságos értelmezést nyert Amerikában. Pontosabban: a XX. század alapvető konfliktusait az USA teljesen más módon érzékelte, mint azok az államok, amelyeknek a segítségére most támaszkodni próbál – legalábbis politikai értelemben – ebben az új „világháborúban”. Még a hidegháború – amelynek folyamán egyetlen lövés sem dördült el a katonai ellenfelek között – elvi konfliktusát is másként élte meg Amerika, miközben a központi arénán kívül egymást követték a pótcselekvés jellegű háborúk Afrikában, Latin-Amerikában és Közép-Ázsiában. Európában persze érzékelhető volt az ellenség. Ott ült a tankjában Berlinben, túl a Check-Point-Charlie-n, vagy a Sibesse-nél, Kelet- és Nyugat-Németország között. A kommunista ellenfél látható jelenléte éles, azonnali és megkerülhetetlen volt. Az USA elitje számára azonban mindez csupán a hírszerzők jelentéseiben, műbolygók készítette fotókon létezett, legjobb esetben „élőadásban” a Washingtonban dolgozó, diplomáciai immunitást élvező, diszkrét kém formájában. A fenyegetés persze valós volt, amint világosan illusztrálja az 1962-ben csaknem Washington és Moszkva közötti összecsapássá fajuló kubai válság. Mégsem kellett Amerikának sohasem szembenéznie szomszédos országokból eredő katonai konfliktussal. Gépesített szovjet hadosztályok nem álltak a mexikói vagy a kanadai határ mentén.
Amennyiben a fenti tényeknek tudatában vagyunk, és átérezzük, hogy az Egyesült Államok – legalábbis például Magyarországhoz viszonyítva – rövid történelmében milyen fokon számítanak rendkívülieknek a közelmúlt eseményei, könnyebb felfognunk, miért alkalmazta oly elszántan a „háború” szót Bush elnök és kabinetje, amint felmerült a terrorcselekményre adható válaszcsapás kérdése. Az elnök, a Fehér Ház támogatására kész vagy kénytelen képviselő, illetve a hétköznapi ember számára a szó nem foglalja magában mindazt, amit az Atlanti-óceán innenső partján. Amerika számára az Afganisztánban megkezdett hadműveletek egyenlők a háborúval. De milyen típusú vajon ez a háború, s milyen hosszú távú célok elérésére lehet képes a Pentagon, a külügyminisztérium és a Fehér Ház ebben az isten háta mögötti országban, amely „fejlett” államokon is kifogott az elmúlt évszázadok folyamán?
Nem valami rózsásak a kilátások. Egyszerűen nem állnak rendelkezésre az „építőkockák”, amelyekből újratervezhető, összerakható volna az eljövendő állam. Látja ezt az Egyesült Államok is, és egyre inkább tudatára ébred Oszama bin Laden elfogásának, meggyilkolásának a lehetetlennel határos voltára. Ehelyett – európai erőkkel együttműködve – az afgán nemzet politikai átformálásának, megváltoztatásának feladatára összpontosít. A cél tehát olyan stabil helyzet megteremtése Afganisztánban, amely megfelel a nyugati elvárásoknak, s teljes mértékben kizárja a belföldi terrorista hálózatok működését. És ebben rejlik a probléma. Ilyen állapot eléréséhez a legszükségesebb minimumot a nemzet demokratikus hozzáállása jelentené, ami legalábbis az alapvető emberi jogok tiszteletében nyilvánul meg, legyen bár oly alacsony fokon, mint azokban a nem teljesen demokratikus államokban, amelyek mindazonáltal a Nyugat „oldalán állnak”. E demokratikus helyzet megalapozásának két további feltétele van. Az első közülük vagy egy olyan, kellőképpen egészséges gazdasági élet, amelyen az új rendszer stabilitása nyugodhatna, vagy a változást beindítani kívánó vezető nyugati államok komoly pénzügyi elkötelezettsége. További feltétel és a rendszeres demokratikus választások záloga: a reális pártválasztékot nyújtó politikai paletta. Ennek hiányában szükség van legalább egy, a kormányt ellenzék nélkül irányító, antiterrorista álláspontú, a népesség széles körű támogatását és hosszú távon legitimáltságát élvező politikai elitre. Bármilyen rövid is azonban ez a kívánságlista, Afganisztán esetében nem tartalmaz reményteljes tételt.
Az ország helyzete még valamiféle látszatdemokrácia képét sem vetíti előre, legalábbis rövid vagy középtávon. A jelenlegi politikai elit olyan nemzetiségi csoport, amely hosszú időn át élt elnyomásban, úgyhogy most hajtja, fűti a megtorlás vágya. Bár nem ritka, de nem egyedülálló a világtörténelemben a kocka fordulása, amely üldözöttet kényúrrá tesz. Ez a tudatosan hívő muzulmán fundamentalista elit fogadta soraiba a nyugati világ ostoraként emlegetett Oszama bin Ladent, miután nemkívánatos egyénné vált a Nyugat által szintén nem dédelgetett Szudánban.
A tálibok szabad kezet adtak Oszama bin Ladennek, mi több, házasság révén utat nyitottak számára a legfelső körökbe, a tálib vallási vezető családjába. A Mohamed örökségét lábbal tipró, a nők oktatását tiltó rendszernek a gazdasági háttere is sötét: akárcsak más országokban, valaha Afganisztánban is tilos volt a kábítószer-kereskedelem, mára azonban adóköteles termékké vált az ópium, s a helyi gerillavezérek szövetségi kapcsolatainak meghatározó tényezője lett a nekik juttatott drogkereskedelmi haszonrészesedés.
A politikai paletta mindössze a tálibokra és az Északi Szövetségre korlátozódik. Ez utóbbi több különféle, kizárólag a tálibellenességben egységes csoportból tevődik össze. Tagjait mélyen érintette, hogy vezérük nemrég merénylet áldozata lett, s a szövetség a jelentős amerikai katonai támogatás ellenére sem volt képes az elvárt haditettekre. A régió legtapasztaltabb elemzői fölöslegesnek tartják a száműzetésben élő király visszatérésének latolgatását is. Minthogy az Északi Szövetség nem megbízható alternatívája a táliboknak, egészséges, pluralista politika alapjául szolgáló kínálat pedig nem létezik, nincs más választás, mint a halvány reményekkel kecsegtető egyetlen teória, amely nem hagyatkozik közvetlenül magára Afganisztánra. Ez pedig a külföldi segélyinjekciókkal mesterségesen felpumpált gazdaság. Nehéz azonban elképzelni olyan hosszú távú, kellő léptékű programot, amely jelentős változást vonna maga után, amelyet támogatnának a nyugati szövetséges államok választópolgárai, s amely a nemzetközi iszlám által jóváhagyott helyzetet alapozná meg Afganisztánban.
Mégis melyek tehát a kilátások? Hogy élesen sarkítsak – a csodákat kizárva –: nem hiszek a Washington s a Nyugat számára elfogadható, mesterségesen létrehozott afgán stabilitásban. Erőteljes politikai akarattal komoly segély- és fejlesztési programot is életre lehetne hívni, a folytatás azonban igen kétséges. Társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan az afgánok nem elég érettek ahhoz, hogy segítsenek magukon, vagy céltudatosan igénybe vegyenek külső segítséget. Az érettségnek ez a hiánya nem valamiféle belső, lelki képtelenségből fakad, hanem a közelmúltban a szovjetektől és a hazai fundamentalistáktól elszenvedett viszontagságok áradatának súlya okozza.
Milyen irányt vegyen a katonai hadjárat? A fókusz új meghatározására, sürgető és kisebb feladatok végrehajtására volna szükség. Első ezek között az Al-Kaida hálózat felszámolása. Bázisai stratégiailag nem jelentős létesítmények. Igazi célpontul pedig szolgáljanak az egyének, akik tudatosan választották a terroristaéletet, és ezekben a táborokban kaptak kiképzést. Fontos fellelni, elpusztítani vagy bíróság elé állítani Oszama bin Ladent, még fontosabb azonban megtalálni, letartóztatni és bíróság elé állítani terrorista „egyetemének” hallgatóit, legyenek bár Németországban, Szudánban, Nagy-Britanniában vagy Floridában. Elrettentő példaként szolgálhat ez a követők számára, az igazságszolgáltatást követelő amerikaiak előtt pedig valós eredménynek tűnik majd.
Ami azonban magát Afganisztánt illeti, hacsak az USA nem jár villámgyors sikerrel a közép-ázsiai ország politikai életének újraformálásában – s ez vajmi valószínűtlen –, Washingtonnak vissza kell lépnie a tervezés fázisába, és el kell gondolkodnia olyan megoldáson, amely nyugati szövetségesek helyett az iszlám államaira épít. Egy virágzó és stabil Afganisztán megteremtése állampolgárainak a feladata, illetve azoké az országoké, amelyeknek kulturális érdekük fűződik a muzulmán Afganisztánhoz, ahhoz az országhoz, amelyre hosszú távon számíthatnak.

A szerző biztonságpolitikai elemző, a római NATO Védelmi Egyetem volt tanára