A Király fürdő nem éppen királyi

A Vízivárosban vagyunk. Ha pirosat kap a Margit híd felől jövő kocsisor, történelmi helyen vár a zöld jelzésre. Bem tábornok szobra előtt szabadult meg a nemzeti zászló a Rákosi-címertől. De most nem ezért jöttünk. A Király fürdőt akarjuk látni.
Fura helyen áll. Első volt a sorban, amelyet ide építettek, s ma már „guggolva” veszi tudomásul, hogy túlnőtte minden. A guggolás azt jelenti: a fürdő járdaszint alá került. A szomszédos templom meg a minisztérium olyan öntudattal néznek rá, mint a hordárra szokás, kinézve az expressz ablakán.
Ha így van is, egyet ne felejtsünk el: errefelé sok minden épült, és sok minden elmúlt a századok alatt, de a fürdő mindvégig a helyén maradt. Ennek okáról Pfannl Egon tudna leginkább szólni, ha élne.
Grafikusként negyvenötben megörökítette a lerombolt várost. A Várban és itt volt a legtöbb rajzolnivalója. Pfannl, aki egyébként építész volt, szinte kövenként rakosgatta össze a török fürdőt, a megmentője volt az épületnek. (Kerestem egy táblát, amelyre az utókor netán rávéste a nevét – sehol. Nem vagyunk túl hálás fajta, ha valaki úgy tesz városáért, hogy nem csörömpöl és nem zajong, de hát ezt sokszor elmondtam már, senki nem hallotta meg.)
Pártház, templom és minisztérium néznek itt farkasszemet. Mind jobb jövővel biztatta a betérőket, s csak egy-egy korszak múltával derült ki: legjobban az járt, aki a földszintes török fürdőt választotta. Még aznap részesült abból, amire vágyott.
Evlia Cselebi, a szultáni udvar nyughatatlan vándora szépnek mondja. Tőle tudjuk a nevét is: „Horosz-kapusza ilidzse”, ami annyit tesz, hogy Kakas-kapu fürdő. Akkoriban jobb bőrben lehetett, mint manapság. Nyolc boltív feszült a medencék fölött, a rózsaszín kupola keramittal volt fedve, s a nagy medence négy oldalán oroszlánszájakból csurgott a víz.
Engem mindig elkápráztat a régi útleírók pontossága. Arról írnak, amiről ígérik. Edward Brown angol orvostól például megtudjuk, hogy 1670-ben, mikor ott járt, a fürdő vizébe dobott ezüstpénz fél perc alatt „bearanyozódott”.
Nem véletlenül említem az informátorokat. Mielőtt nekiláttam volna az egésznek, felhívtam a fürdő vezetőjét. Nyilván tud mesélni az utóbbi évekről, a vendégekről, a Király különlegességéről, ha van neki ilyen. Asszonyhang jelentkezett, kedves volt, és nevetve visszakozott. Ő sajnos nem nyilatkozhat. Ad viszont egy számot, azon biztosan elérem, aki tájékoztatni tud. Tévedett.
Egy osztályvezető jelentkezett, és hivatalos hangon közölte, írjak előbb levelet a vezérigazgatónak, s ha majd megjön az engedély, nyilatkozik. Ne nyilatkozzék, az isten szerelmére, diskuráljunk. Nyilván sokat tud a Királyról. Hány évet is volt ott? Ő? Egy napot se.
Na, jó. Kaptam a pakkomat, és irány a Fő utca. A jegyváltáshoz bizonnyal nem kell direktori engedély.
Meglepett az üres előtér, amikor beléptem. Péntek délután volt, a pénztár előtt senki. A Rudasban kétszázzal drágább a jegy, mégis sorszámot kap az ember, és jó félórát vár, mire bejut. Itt nem. Mehettem azonmód a kabinsor felé.
Benn folytatódtak a furcsaságok.
Nyújtom a jegyet, és várom a kötényt. A kabinos nem adott. „Vagy fürdőgatyában, vagy csak úgy” – vetette oda flegmán. A törzsvendégekkel is így beszél? Na, mindegy. Felvettem a fürdőnadrágot.
Törülköző kézbe, le a csigalépcsőn, be a zuhany alá.
A fürdők állapotát illetően edzett vagyok, a Királyé mégis meglepett. A zuhanyrózsák helyén a csövek vége olyan rozsdás, hogy az ócskavastelepről kivágnának vele. A fogasok egyike fém, másika műanyag, legtöbbje lóg-forog-fityeg, az ember arra gondol, az ostrom után lehetett ilyen. De hát annak már fél évszázada. A fóliával burkolt fűtőcsöveknek, ahol át kell vezetni azokat, hatalmas nyílást vágtak a falba. Azóta se dolgozták be őket. Olyanok, mint az odvas fogak egy ápolatlan szájban.
A kupola alatt, a nagy medence légterében nyomott csend fogad. Megtorpanok egy pillanatra: jó helyen járok? A Rudasban vagy a Gellértben megállás nélkül megy a duma. A falak visszhangozzák a férfiak véleményét politikáról, üzletről, nőkről, futballról. Élet van, viták vannak, nagy röhögések. Itt nem. Ami szó esik, az is visszafogottan, mintha a Királyban nem a beszéd játszaná a társas érintkezésben a főszerepet. De hát akkor mi?
Rajtam kívül alig van fürdőnadrágban valaki. Nem biztos, hogy ez jó. A teljes meztelenségben töltött idő sokkal inkább a testek ügyévé válik. Vagy egészen azzá. Márpedig a törökök, s ugyanúgy a rómaiak a fürdőkben karbantartották lelküket és szellemüket is. A Királyban váltóvendégeskedés van. Egyik nap a férfiak, másik nap a nők. Talán ezért van, hogy a vendégek csendesek: mintha attól tartanának, hogy eltévesztették a napot. Figyelik, méricskélik egymást, s azért nem vesznek kötényt, nehogy tévedés legyen.
A pihenő üres. A szomszédban a masszőr keze alatt hatvanas férfi. Arról beszél, hogyan segített a kommunistáknak a kék cédulás választásokon. „Mikor nálunk, Túrkevén összegyűlt annyi szavazat, amennyi elég volt, felültünk a teherautóra, és Kisújszálláson folytattuk…”
Úristen, lehet, hogy egy földim, akit ismerek? Félve fordulok oda. Nem, hál’ istennek, sose láttam, és jobb is, hogy nem. Micsoda ember az, aki ezzel henceg? Nem ég ki a szeme? Idáig süllyedt a közmegítélés? Ma azzal büszkélkedhet valaki, hogy történelmet hamisított?
Szóltam a kabinosnak, és felöltöztem.
A Király fürdőt jó kétszáz éve Purgatóriumnak hívták. Két forrásának vize olyan meleg volt, hogy a tojás megfőtt benne. Kár, hogy kihűltek. És az is, hogy nincs e világi purgatórium. Ránk férne. Nagyon.