A nemessé lett norvég ács

Az új Nemzeti Színház melletti egyik sétány egy érdekes, északi hangzású, sokunknak ismeretlen nevet kapott, ami számos vita forrása is volt a közelmúltban. Gregersen Gudbrand helyett ugyanis többen inkább nagy magyarjaink egyikét látták volna szívesen névadóként, talán nem egészen ismerve a norvég építőmester életét, amely ezer szállal kötődött hazánkhoz.

De ki is volt Gregersen Gudbrand, aki hazafiakat megszégyenítő tetteiért Ferenc Józseftől magyar nemesi címet, szülőhazájától pedig Szent Olav-kitüntetést kapott, és olyan épületek kivitelezésében működött közre, mint a Népszínház, az Operaház vagy a Déli pályaudvar építése?
Egy norvég falucskában született, ahonnan már 14 évesen útnak indult. Elsőként egy ácsmesternél sajátította el a szakma alapjait, majd két hídépítő mérnökkel képeztette magát tovább. Rövidesen elkészítette mestermunkáját, majd vándorútra indult Európában, ahol több építkezésben is részt vett Berlinben, Drezdában, Prágában, Bécsben, majd Pozsonyon keresztül 1847-ben Magyarországra érkezett. Munkát kapott a Bécs felé vezető vasútvonal építkezésén, majd egy híd elkészítésén is dolgozott, amikor kitört a szabadságharc. Önként jelentkezett, és a magyar oldalon, mint utásztiszt több hadászati építkezésben működött közre, ami miatt később menekülnie kellett. Rövid itáliai kitérő után 1851-ben tért vissza újra, Szobon telepedett le, ahol házat vett, sőt első fatelepét is megnyitotta. Itt ismerkedett meg Sümegh Alojsiával is, akivel egy év múlva összeházasodtak. Időközben vállalkozói karrierje is beindult; ettől kezdve a legtöbb jelentős híd, alagút és vasútvonal elkészítésében közreműködött, amely közül a legnevezetesebb talán az akkori Magyarország leghosszabb – közel fél kilométeres –, Szolnoknál megépült, faszerkezetű hídja volt. Rövidesen anyagi helyzete is megengedte, hogy önálló céget alapítson, és mivel felismerte az akkori Pest-Buda világvárossá fejlesztésében számára rejlő remek üzleti lehetőséget, így 1865-től visszatért eredeti profiljához, a faiparhoz. Először az akkori Két nyúl (ma Lónyay) utcában – majd három év múlva a Csont utca–Csepel utca sarkán újabb – faárugyárat alapított, és hamarosan jelentős középületek kivitelezésébe is beszállt. Az ezt követő években találkozhatunk nevével a Sugárút (a mai Andrássy út), a Népszínház (a későbbi Nemzeti Színház), a Budai Indóház (ma Déli pályaudvar) vagy a Központi pályaudvar (a mai Keleti) kivitelezőjeként. Országos, széleskörű elismertséget azonban a szegedi árvíz utáni tevékenysége hozott számára. Az eredeti szerződésben álló vízmentesítési, feltöltési és helyreállítási munkákon kívül – amelyek közül a legjelentősebb a református templom felújítása volt – a lakóhely nélkül maradt szegedieknek saját költségén száz fabarakkot építtetett fel. Az önzetlen és rendkívül gyors segítségéért tüntette ki az uralkodó a Ferenc József-renddel és kapott nemesi címet is. Nem csak munkájában volt ilyen termékeny a mester, házasságukból 19 gyermeke született, akik közül 12 érte meg a felnőtt kort. Gregersen fokozatosan vonta bele fiait is a cég irányításába, és így tehette meg, hogy 1890-ben végleg visszavonuljon. A Lónyay utcai telken időközben felépült palota lett a cég, a család központja, de Gregersen „nyugdíjba vonulása” után is itt élt, 1910-es haláláig. Utolsó éveiben rendszeresen látogatott haza szülőföldjére, Norvégiába, ahol jelentős összeget adományozott a norvég műszaki felsőoktatás megteremtésére, és munkája elismeréseként 1885-ben megkapta hazája legjelentősebb kitüntetést, a Szent Olav-rendet.