Az elmúlt több ezer évben a játék, a muzsika, a versengés, a tánc a palotáktól a kunyhókig a boldog népek közös anyanyelveként működött. A régiek intenzívebb játékkedvének három alapvető oka volt: fiatalok voltak, sok szabadidejük volt, és a játékot megbecsülte a társadalom.
Az ókor és középkor nagy játékainak, karneváljainak, bajvívásainak résztvevői – lovagok, vagánsok, királyok, mesteremberek – kis híján mind fiatalok voltak. A fiatalok friss ösztönei pedig vadabbak, féktelenebbek, szenvedélyesebbek, gátlástalanabbak voltak, mint az idősebbekéi. Prózai oka van annak, hogy az ókort és a középkort a „fiatalok korának” nevezhették. Az orvostudomány fejletlensége, a gyakori járványok miatt a fiatalok közül csak kevesen érhették meg a „nyugodt” öregkort. Az ősemberek átlagosan 14-18 évet éltek, míg az antik világban 24, a középkori Európában 30, egy 1871-es nyugat-európai felmérés szerint harminchat év volt az átlagéletkor.
A játékos versengések, lakodalmak, kockázások, tivornyák gyakran napokig tartottak. Az ótestamentum heti egy ünnepnapot rendelt el, amit a helyi és országos szent ünnepek a középkorra öszszesen évi 100-120 ünnepnappá növeltek. Magyarországon a XV. században az 52 vasárnap mellé már 62 „parancsolt” ünnep társult. Mindehhez hozzászámíthatjuk, hogy a mesterember minden szombat délben letette az árt vagy a vakolókanalat, mert a céhes előírás tiltotta a munkát, sőt az egyházi ünnepeket megelőző délután sem volt már szabad dolgozniuk. Évszázadokig tűrt „visszaélés” volt körükben az úgynevezett „blauer Montag” (a kék hétfő), vagyis az, hogy elnézték a vasárnap éjjeli mulatozástól macskajajos legény hétfő déli, olykor keddi munkába állását. Ezekhez az általános munkaszüneti napokhoz járultak hozzá a helyi és közeli búcsúk, a megült családi és egyéni névünnepek, temetések, lagzik, keresztelők. Az ókor és a középkor átlagemberének tehát legalább annyi szabadideje volt, mint a mainak, amit aktív játékkal, mulatozással töltött.
Az őskor régészei mára már meglehetősen pontos képet festettek az ősember szokásairól, „napirendjéről” is, aki hetente 2-3-szor indult el vadászni. A heti 2-3 „munkanapján” általában 3-8 órán keresztül próbálkozott a heti élelem beszerzésével. A 4-5 szabadnapját a családja körében töltötte, vagy a szomszéd barlang lakójánál „vendégeskedett”.
Az ősi játékok rangját az is emelte, hogy az uralkodó réteg tagjai szinte minden nap játszottak, ünnepeltek, vendégeskedtek. Az általuk kedvelt játékokat szívesen terjesztették, művészeik, tudósaik, iskoláik segítségével népszerűsítették. A Törvények VII. kötetében a fennkölt és szigorú Platón is derűs képet fest a játékokról: „a komollyal komolyan kell bánni, és Isten az, aki minden áldott komolyságra méltó, az ember azonban arra teremtetett, hogy Isten játékszere legyen és ez bizony a legjobb benne. Ezért aztán mindenki, legyen az férfi vagy nő, ennek megfelelően élje életét, a legszebb játékot játszván.”
Már az Ótestamentum is a földi élet szerves részeként kezeli a játékot. A játékot mértéktelenséggel űzőkről és a vallási kötelezettségükről a játszadozás miatt megfeledkezőkről azonban szigorúan ítélkezik. A Makkabeusok második könyvében (4, 12-16) az Úr megbünteti azokat, akik a labdaházba siettek ahelyett, hogy áldozatukat mutatták volna be a templomban.
Az egyre népszerűbbé váló szerencsejátékok a középkorban szélsőséges érzelmeket keltettek. A kor „véleményformálói” a legkülönfélébben nyilatkoztak a siker és gazdagság reményével kecsegtető játékokról. Francesco Petrarca a kockázás ellen a következő szavakkal száll harcba: „a nyereség édes méreg, és nyomában a veszekedés, irigység, csalás, káromkodás, szitkozódás, rablás, lázadás, gyilkosság és más bűnök járnak.” A korai misztikus szerzők a játék szublimált fogalmát alkották meg, amely egy emelkedett, boldog, transzcendens állapotot sejtetett. A játékos tevékenységek keretei közt is kialakuló vallásos áhítat átszellemült állapotában az ember képes teljesen megfeledkezni a szürke valóságról. Augsburgban, 1472-ben egy Ingold nevű dominikánus szerzetes tollából „Dez guldin spil” néven egy játékelemzés jelent meg, amelyben a hét főbűn gyógyírjaként írja le a különféle játékokat. Eszerint a kockázást a zsugoriság, az ostábla játékot a falánkság, a sakkot a dölyfösség, a kártyát a paráznaság orvosságának tartják.
A Műcsarnokban november 22–25. között megrendezett Antik Enteriőr 2001 régiségkiállítás és -vásár egyik látványossága volt Theodoor Rombouts (1597–1637) műve, amely az Ostáblázók címet kapta. A nagy méretű, restaurált olajkép valaha Habsburg Stefánia tulajdona volt. Az ostábla játékot keleten is régóta játszották, ott „távliként” is ismerik. A német nyelvterületen „trick-tracknak” vagy „puffnak” nevezték el. A játék Backgammon néven született újjá az USA-ban, s onnan került vissza Európába. E játékban már országos, Európa- és világbajnokságokat is rendeznek.
Ukrajna
Zelenszkij után külügyminisztere is fenyegeti Magyarországot
