Alakok

Amikor meseérett lett egyszülött fia, idősebb Danka elhatározta, hogy megtréfálja a kis Fülöpöt. A közkedvelt meséket úgy súgta a fülébe, hogy a feketéből fehéret fabrikált, a fehérből feketét. A gonosz pozitív hősként jelent meg elbeszélésében, a jó pedig megátalkodott rosszként.
Így aztán a gyermek Danka Fülöp meg volt győződve arról, hogy Hófehérkénél – ő volt a kedvence – nincs rosszabb kislány az egész földkerekségen.
Mert igaz, hogy mostohát rendelt neki a sors, de ott az a nagy kastély, benne szolgák hada, akik a parancsait lesik, a termek télen jó melegek, nyáron kellemesen hűvösek, egy-egy étkezéskor annyi fogást tálalnak fel, hogy az asztal roskadozik a sok-sok földi jótól.
A kislánynak persze semmi sem jó, állandóan unatkozik, csak ténfereg a gyönyörű palotában, az étkekbe csupán bele-belepiszkál, s amikor valamiféle tükör miatt erőteljesebben rászól a nevelőanyja, fogja és beleveti magát a sűrű rengetegbe.
Jóságos mostohája még ekkor sem adja föl, továbbra is felelősséget érez a rábízott kislány iránt. Uralkodói jogánál fogva egész regimenteket indíthatna a keresésére, ám ő inkább maga megy utána, hogy visszacsalogassa, még álruhát is ölt, nehogy ráijesszen a gyerekre. És mi a hála? Hófehérkének fontosabb, hogy kábítószerrel (sic!) átitatott almákkal mérgezze magát, mint hogy visszatérjen a csodálatos palotába, a királyi élethez. Még akkor sem jön meg az esze, amikor szerencsésen megússza a túladagolást: szinte vissza sem tért az életbe, máris lelép az első jöttmenttel, és mindhalálig kígyót-békát kiabál nevelőanyjára.
Danka Fülöp gyakran elképzelte magát, ahogy megáll a törpék házikójánál, s jó szóval megbékíti Hófehérkét, mi több, csöndes erőszakkal ráveszi, hogy térjen vissza az övéihez. Álmában viszont az jött elő, hogy még az ő közbenjárása is kevés ahhoz, hogy észre térjen a kis háládatlan.
Ilyenkor mindig fölsírt, inni kért, és csak nehezen aludt el újra.
Ágyában forgolódva Csipkerózsikával vigasztalta magát; őt őszintén sajnálta Danka Fülöp. Elképzelte, ahogy esztendőkön át varrogat, csak hajtja, és hajtja magát, másra sem tud gondolni, mint arra, hogy amint befejezi, lefekszik, és jól kialussza magát. Aztán tessék, éppen a legédesebb álmát alussza, amikor jön egy vándor királyfi, és addig csókolgatja, amíg kénytelen-kelletlen kinyitja a szemét. És ez még mind semmi, roppant kábulatát kihasználva az arra járó ifjú még magával is cipeli holmi feleségnek.
Danka Fülöp két lábon járt a földön, ezért arra gyanakodott, hogy Csipkerózsika alaposan belőtte magát, s ez vezetett az önsorsrontásához, ám idősebb Danka szigorúan összeráncolta a homlokát, még az ujját is fölemelte, úgy süvöltötte:
– Nana, fiam… Ne keverjük össze a meséket! Az a Hófehérke, az almákkal… Értem?!
– Igen, papa… – húzta be a nyakát a gyerek, az apa pedig kislisszolt a konyhába, hogy kirobbanhasson belőle a visszafojtott röhögés.
Kötetekre rúgnak az emberi agyműködés rejtelmeiről szóló értekezések, ám még nem akadt olyan tudós, aki rájött volna, hogyan fordulhatott meg a világ Danka Fülöpben a kisgyerekként hallott mesék jóvoltából.
Mert száznyolcvan fokos fordulatot vett, mégpedig örökre.
Az óvodában rendre befogta a fülét, amikor az óvó néni a saját – Fülöpke szerint képtelen – verzióját vezette elő. Jól nevelt kisfiú volt (egyébként), ezért elnézték neki ezt az engedetlenséget, mint ahogy a többit is. Lassan-lassan megszokták, hogy ebéd előtt lefekszik aludni egy kicsit, a süteménnyel kezdi, és kézmosással fejezi be az étkezést, az sem zavarta őket egy idő után, hogy kabátban ül a teremben, s az utcára kiérve egy fára fölakasztja a dzsekijét, majd papucsot húz.
Ekkor már az apja is megijedt, tovatűnt egykori szellemes(kedő) lénye, orvostól orvosig hurcolta a gyereket, ám csakhamar föl kellett hagynia igyekezetével, mert Danka Fülöp a rendelők réme lett azzal, hogy belépve fogta a sztetoszkópot, a doktor mellkasára helyezte, majd tollat ragadott, és fölírt neki valamit köhögés ellen.
Danka Fülöp menthetetlen volt.
Fordított világban élte le az életét, azzal a tudattal, hogy az emberiség bizony kifordult önmagából, különben miért tenné mindenki mindig az ellenkezőjét annak, ami magától értetődő, ami normális.
A halálos ágyán azt kérte szeretteitől, hogy ha majd eljön az idő, vigyázzanak a fogóval, nehogy megnyomják a koponyáját, a köldökzsinórt pedig óvatosan vágják el. A fürdetés után a legszebb pólyáját adják rá, evés után pedig türelmesen büfiztessék, mert a jövőt tartják a kezükben.
Szép temetése volt. A rokonok őszintén siratták, csak amiatt sopánkodtak, hogy a fia nem volt ott a ravatalánál.
Nem tudhatták, hogy fontosabb dolga akadt.
Egy válóperes ügyvéd irodájában várt a sorára.
Nősülni készült.