„E rege szerint két holló röpköd szüntelenül az omladék fölött. E két holló Stibor és gonosz neje, Dobrochna, akik arra vannak átkozva, hogy őrizzék a várat, míg egészen egyenlővé nem lesz a föld színével.”
Stibor, a vajda – tudjuk a történelemből – Zsigmond idejében élt, s kegyetlenkedéséről volt híres. Okos bolondját hívták Beckónak, akinek a kívánságára építtette fel közmunkával egy magas szikla tetejére ezt a várat. De amikor elkészült, úgy megtetszett a vajdának, hogy cserét ajánlott fel: – Nem bánom – volt a válasz –, cserélek egy föltétel alatt: legyen a vár a tied, de viselje az én nevemet. Ez a vár meséje. Így lett halhatatlan Beckó. De a mesének folytatása is van, mely szomorú véget szán Stibornak. „Annak a kegyetlen embernek, aki fia lakodalmán egyik szolgájára úgy megdühödött, hogy ledobatta a szörnyű mélységbe, ugyanígy kellett pusztulnia: az alvó vajda szemét ugyanis egy kígyó kimarta, aki nagy fájdalommal – világtalanul – rohant, míg ő is a nagy mélységbe zuhant.”
A vár ma romos, hisz az utódok már réges-rég kihaltak, és senki sem lakta. De még ma is mutatják Stibor vajda fényűzését „a kőbe vésett Stibor-címerek és művészi faragványok. Sőt a festők ecsetjét is igénybe vette a hatalmas vajda. Az ivóterem düledék falain még most is jól ki lehet venni két képet, egy táncoló medvét a vezetőjével s egy oroszlánnal vívó lovagot.”
S hogy mi van Beckó kutyánkkal? Köszönöm, megvan.
Nagy Márton
Rétvári Bence: A mindennapok problémainak megoldásán dolgozunk!
